A kungfu és a Chan gyakorlása a Shaolin kolostor szerzetesi közösségében
习武习禅在少林寺院

Korábban írt önvallomás (Kungfu és Chan - 功夫与禅) valamint tanítványaim érdeklődő kérdései és szorgalmas gyakorlása arra ösztönzött, hogy e témában írt rövid gondolatokból ("Harcművészettel a Chan átérzése felé - 以拳悟举禅宗思想) kiindulva ezt a témát más szemszöből is megközeítsem. Kínai utazásaim és Mesterekkel való közös kungfu gyakorlások évtizedes tapasztalatai, buddhista szakfordításaim, valamint a szerzetesi közösségekről írt számos értekezés és esszé megismerése egyre tágabb ismereteket nyújt.

Az 1980-as években a hongkongi filmek misztikus hangulattal mutatták be azon testi készségeket, amelyeket évszázadok óta műveltek a kínai kolostorok eldugott közösségeiben. A buddhista és taoista mesterek által vezetett gyakorlatok elterjedése, valamint napjaink (egyéb) fizikai gyakorlatokat a spirituális önművelési technikákként bemutató online platformjai rávilágítanak az elzárt, speciális tudással rendelkező közösségekre. Egyes szerzetesi közösségek még mindig az autentikus átadási módszereket alkalmazzák különleges tudásuk átadására, miközben valamelyest alkalmazkodnak a kortárs trendekhez. Ez a tanulmány a Shaolin Kolostor (少林寺) harcművészetének-, és a napjainkban a kolostor szerzeteseinek chanbuddhista gyakorlására összpontosít. A mai Shaolin kungfu kulturális evolúciója (少林武术文化进化 Shàolín wǔshù wénhuà jìnhuà) két párhuzamos folyamatból fakad. Egyrészt a Shaolin szerzetesi közössége a harcművészetek hagyományát, mint az önművelés egyik formáját tartja fenn. Ez az ülőmeditáción (坐禅), a szútrák recitálásán (说佛经 Shuō fójīng), harcművészetek-, (少林武术 Shàolín wǔshù) és hagyományos kínai művészetek gyakorlásán (jellemzően a kalligráfia 书法 Shūfǎ) keresztül megnyilvánuló személyes törekvés a spirituális felemelkedés felé irányul. A cél, hogy a gyakorló szubjektív és objektív létezésének minőségét jobban összhangba hozza a Buddha-természet (佛性 Fo xìng) fogalmával. Ezzel párhuzamosan a közösség fejleszti a harcművészetet, mint egy szekularizált kulturális gyakorlatot, amely mára alapvetően a nemzetközi gyakorlók szélesebb köréhez igazodik. E tanulmány feltárja, hogy a harcművészeti képzés hogyan fonódik össze az általános spirituális gyakorlattal a kortárs társadalmi közegben.

之前写的 《功夫与禅》 我的自白,以及学生们的好奇问题和勤奋实践,鼓励我从我写的关于这个话题的简短思考开始 《以拳悟举禅宗思想》,从不同的角度来看待这个话题。我多次去中国旅行和与大师数十年的功夫练习,我的佛教翻译,了解许多有关寺院团体的论文和文章给我提供越来越广泛的知识。

20 世纪 80 年代,香港电影描绘了几个世纪以来在与世隔绝的中国寺庙中发展起来的身体技能,这些电影通常以神秘的背景为背景。佛教和道教大师所教导的修行方法的传播,以及如今推广各种身体训练作为精神修养手段的在线平台,让我们得以了解拥有独特知识的孤立社区。一些寺院团体继续采用传统的正宗传承方法来分享他们的专业知识,同时也做出了一些调整以适应现代潮流。本研究的重点是少林寺的武术和当今寺院僧人的禅宗修行。 少林武术文化发展到今天,源于两个并行的过程:一方面,少林僧人秉持着以武术修身养性的传统。个人精神成长之旅通过冥想、诵经、少林武术和中国传统艺术(尤其是书法)等实践来表达。目标是使练习者存在的主观和客观方面与佛性概念更加一致。同时,该社区正在将武术发展为一种世俗的文化实践,并在很大程度上适应了更广泛的国际练习者群体。本研究探讨了武术训练与现代社会一般佛教修行之间的关系。


A chanbuddhizmus (禅宗 Chánzōng) a buddhizmus egyedülálló ágaként különbözteti meg magát azáltal, hogy elutasítja az írott szavak tekintélyét. Ez azért van így, mert a [buddhista] bölcsesség (智慧 Zhìhuì) nem szerezhető meg közvetetten szövegek tanulmányozásával vagy szútrák fejből való recitálásával. Ehelyett közvetlen tapasztalatra-, tapasztalatok mély megélésére van szükség, amelyet a buddhista tanítók és tanítványaik közötti közvetlen interakciók tesznek lehetővé. Azonban a szavak, mint az ismeretszerzés egyedüli eszközének elégtelensége sem zárja ki azok kiegészítő eszközként való használhatóságát. Fontosak tehát a szútrák és mantrák olvasása, recitálása is. A Shaolin Kolostor szerzetesei a szentírásokat is tanulmányozzák és naponta recitálják a mahayana szútrákat. A Lankavatara-szútrát (楞伽经Léngqié Jīng) a chanbuddhizmus alapszútrájaként tiszteli a chan gyakorló közössége, amelynek Bodhidharma (菩提達摩) különös jelentőséget tulajdonított:

禅宗是佛教中一个独特的分支,它不相信语言的权威。这是因为智慧不能通过阅读或背诵经文间接获得,而是需要直接体验。这种深刻的体验性理解是通过佛教老师和学生之间的直接互动实现的。虽然单靠文字不足以获得知识,但文字仍是宝贵的辅助工具。因此,诵读经文和咒语具有重要意义。少林寺僧人每天都会研读和诵读大乘经典。《冷切经》被视为禅宗的基础经典,达摩非常重视它。

    教外別傳,
    不立文字,
    直指人心,
    見性成佛。

    Külön hagyomány a tanon túl,
    Nem alapul írott jegyen,
    Menten az ember szívéhez szól,
    Hogy feleszméljen, Buddha legyen."




Az elméleti megközelítés keretein belül e tanulmány a gyakorlatelmélet (Bourdieu 1977)-, a megtestesülés elméletére (Csordas 1990, 1993; Jackson 1994)-, valamint a dinamikus megtestesülés (Varela és Harré 1996) elemeire támaszkodik. Így, a habitus és a megélt test fogalmain ismerteti a vallásos jelentésnek testi mozgásba való integrálását.

    Habitus alatt a lelkialkatot, ill. a lelki életnek ettől meghatározott, valakire jellemző, tartós jellegét értjük (ld. érzület, magatartás).

    Megélt test: az élőre, a megéltre, az átérzettre utal éppen úgy, mint a megélt jelenség, egy ember „megtestesült” jelenléte. A mindennapi életben a test megélése állandóan a látens és a kiismerhető testérzetek között váltakozik. A betegségekben, különösen a pszichés zavarokban a test ellenszegülő, autonóm és sebezhető aspektusa kerül előtérbe (ld.: a hipochondria és az anorexia példáit).


Rávilágít az egyéni és a csoportos habitusok megkülönböztetésének fontosságára, valamint ezek kölcsönös kapcsolatára. Ezt vizsgálva megállapítja, hogy a szerzetesi élet szociokulturális kontextusa átalakítja a kungfu gyakorló egyéni habitusát és elősegíti azt a csoporthabitust, amely egy spirituális minőség beágyazódását támasztja alá a testi teljesítményben. Továbbá bemutatja, hogy a megélt test fogalma elengedhetetlen a testi mozgás fenomenológiai perspektívából történő elemzéséhez, mivel integrálja a testet (身 Shēn) és az én-t (我 Wǒ), lehetővé téve a mozgó test képességeinek azonosítását. E fogalmak közötti összefüggés alapján kiterjeszthető a megtestesülési paradigma (azaz minden embernek van spirituális és testiegyéniség-tudata), és a dinamikus megtestesülés elmélete.

A Ziguo Kolostorban a Szív Szútra vésete előtt - úton a déli Shaolin Kolostor felé

    A fenomenológia voltaképpen csak a jelenségek vizsgálatát-, a tapasztalatiság mindenkor felszínen maradó előtérbe helyezését jelenti, amely elvezethet az abszolút tudáshoz. A buddhizmusban a „fenom”, mint „jelenség” a „dharma”-val azonos (法 Fǎ). A buddhista filozófiát meghatározó abhidharma (阿毘达磨 Ā pí dá mó) és a Vasubandhu (世亲 Shì qīn) által abból tovább fejlődő cittamātra iskola esetében a test halmaza (is) fenomenális tárgy. A cittamātra iskola a Yogācāra (唯識宗 weishi cong) iskola vagy irányzat szinonimájaként használt, mely az egyik legjelentősebb elmélet a buddhizmusban. A külső világban lévő objektumok, amelyekkel kölcsönhatásba lépünk, valójában mentálisan létrehozott reprezentációk, amelyek ilyen tárgyként jelennek meg. Ezeknek az észleléseknek a jellegét saját karmikus kondicionáltságunk határozza meg, amelyet a ālayavijñāna (阿頼耶識) tárol.


Az elméleti és gyakorlati megosztottság áthidalására, vagyis a testet, amely egyszerre alakul és átalakul a fizikai és szociokulturális közeg által, amelyben be van ágyazva, e tanulmány két egymást kiegészítő megközelítést alkalmaz.

Az első megközelítés a testről (身 Shēn), mint kulturális tudás és szimbólumok edényére koncentrál.

A második megközelítés a „testből való beszéd” fogalmára összpontosít (Farnell 1999), kiemelve azokat az egyedi módokat, amelyekkel a gyakorló kifejezi a kollektív kulturális fogalmak megtestesült (általa egyedileg létrehozott) aspektusait. Ez a perspektíva e fogalmak szubjektív értelmezését és megnyilvánulását hangsúlyozza.

A dinamikus megtestesülés az egyéni habitus folyamatos átalakulását jelentheti a szociokulturális környezet elemeivel való megfelelés révén. Azaz, a kungfu gyakorló lelkialkata, érzülete(i), magatartása alakul és megváltozik attól függően, hogy milyen környezetben gyakorol. A Shaolin kungfu kompetens gyakorlata a mozgó test által gerjesztett dinamikus megtestesülés folyamatán keresztül fejlődik ki, ahol a buddhista jelentéssel átitatott objektív struktúrák egyidejűleg íródnak be, aktiválódnak és reprodukálódnak adott kulturális körülmények között. Ez azt jelenti, hogy a gyakorló csak akkor valósíthatja meg kompetens módon a shaolin harcművészet gyakorlását, ha a buddhista tanításoknak megfelelő attitűddel végzi azt.

Éppen ezért a szellemileg áthatott Shaolin harcművészet tudásteremtő és készségfejlesztő folyamatát a kortárs szerzetesi közösség mint a chanbuddhizmus dinamikus megtestesülését a Shaolin harcművészetek gyakorlása révén éri el. A megélt test fogalma szerint ezzel magyarázható, hogy a Shaolin harcos szerzetesek mit neveznek a test elméjének (身体的意念shēntǐ de yìniàn ).

A buddhista tanítások és gyakorlás által átitatott harcművészeti gyakorlat vizsgálata mentén megállapítható, hogy a buddhista tanok vajon beépülnek-e a testmozgásba, és, ha igen, hogyan.

Az elsődleges kérdés, hogy a közösségben rejlő tradicionális és kortárs világnézeti váz (kozmológiai elképzelések, vallási doktrínák és szociokulturális gyakorlatok) hogyan segíti elő Shaolin kungfu vallási szerepét. E téma magja megfogalmazható úgy is, mint az a folyamat, amelyen keresztül a Chanbuddhista tanítás dinamikusan testet ölt a Shaolin kungfu gyakorlásában - a kortárs szerzetesi közösségben. Megfigyelhető és vizsgálható a Shaolin kolostor mindennapi életének szociokulturális körülményeinek megértése révén, amelyek elősegítik a gyakorló harcművészete habitusának átalakulását egy példamutató, a chan bölcsességet fejlesztő Chanbuddhista szerzetes habitusává.

Az évtizedes tapasztalatok azt mutatják, hogy a harcművészeti gyakorlás, a chanbuddhista gyakorlatok és szertartások megélésének és tapasztalatainak összefonódása, valamint a szerzetesi közösségen belüli mindennapi élet interakcióinak informális vonatkozásai egy csoportos harcos szerzetes habitus kialakulását eredményezik. A gyakorló lelkialkata, magatartása (habitusa) ezáltal a harcos szerzetesek közös jelentés-struktúráinak dinamikus megtestesülése révén fejlődik ki. Ez a folyamat megnyitja az utat a lelki minőség megjelenése előtt a testi teljesítményben. A Shaolin kungfu vallási potenciálja tehát nem a testmozgások és technikák alkotóelemei révén valósul meg, hanem a chanbuddhista jelentés-struktúrákon keresztül, amelyeket a gyakorló testesít meg.


Személyes harcművészeti tapasztalatok és a mahayana szútrák éveken át tartó fordítási tapasztalatok lehetővé teszik az érvelést, miszerint a dinamikus megtestesülésnek ez a potenciálisan átalakuló folyamata feltételes valóságérzékelést eredményezhet, amelyet a szerzetesi közösség spirituális felemelkedésként értelmez.

Az elemzési keret mindazonáltal egy sor jelentésszerkezetre épül, amelyek a Shaolin kungfu gyakorlatába és teljesítményébe ágyazódnak a szerzetesi közösségben. Ezek a struktúrák nemcsak a chanbuddhista tanítások elemeit tükrözik, hanem döntő alapot is képeznek a harcművészetek és a chanbuddhista gyakorlatok integrációjának megértéséhez. Ahhoz, hogy átfogóan azonosítani lehessen és értelmezhető váljanak e kulturális jelentések, elengedhetetlen a szerzetesi közösség mindennapi életének vizsgálata. Ez a megközelítés lehetővé tette annak árnyalt feltárását, hogyan testesülnek meg ezek a jelentésstruktúrák és milyen hatást gyakorolnak a közösség Shaolin kungfu-val való kapcsolatára.

Mivel e tanulmány a Shaolin kolostor harcművészeti közösségének tudásteremtési és készségfejlesztési folyamatát tárta fel, annak történetére, a mindennapi szerzetesi élet szerkezetére, a közösség kulturális sajátosságaira, tagjaik egyéni és kollektív narratíváira, valamint a formális és informális oktatási folyamatok elemzésére támaszkodik.

Ezen a ponton pedig határozottan meg kell különböztetni két shaolin közösség tagjainak szemléletét: a harcos szerzetesek és felszentelt buddhista szerzetesek szemléletét. A harcos szerzetesek (武僧 Wǔ sēng) elkötelezettek a Shaolin kungfu megőrzése-, fejlesztése és bemutatása mellett hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Ebbe a csoportba világi buddhista gyakorlók és felszentelt szerzetesek (is) tartoznak. A felszentelt szerzetesek (和尚 Héshàng) ezzel szemben a szerzetesi közösség teljes-, felszentelt tagjai, akiknek a kolostoron belül meghatározott feladataik vannak, amelyek a vallási ügyekkel és a mindennapi szerzetesi élet megszervezésével kapcsolatosak. Egyes felszentelt szerzetesek korábban a harcos szerzetesek csoportjába tartoztak, és jelenleg szabadidejükben harcművészeteket gyakorolnak.



E tanulmány elméleti kerete(i)

Bourdieu (Pierre Bourdieu 1930.08.01 - 2002.01.23., francia szociológus, antropológus és filozófus) a megtestesülést olyan folyamatként határozza meg, amelyen keresztül a szociokulturális feltételek objektív struktúrái emberi beállítottságként sajátít el. Ezek a hajlamok (ld.: diszpozíció) olyan észlelési és értékelési minták, amelyek jelentés-élményeket hoznak létre és a világgal való elkötelezettségre ösztönöznek. A habitus - mint „tartós, átültethető diszpozíciók rendszere” (Bourdieu 1977/2013) - olyan gyakorlatokat hoz létre, amelyek kölcsönösen reprodukálják ugyanazokat az objektív struktúrákat.

Az objektív struktúrák (mint a gyakorló tudata, egyéni akarata) a szociokulturális jelentés megállapítható egységeiként határozhatóak meg és a habitus jellegénél fogva rendelkezik bizonyos formálhatósággal, amely lehetővé teszi annak folyamatos finomhangolását a szociokulturális feltételek alakulásához. Azt jelenti, hogy egy kolostori gyakorló-környezet, a szerzetesek jelenléte és a gyakorló napi rutinban való aktív bevonódása a tudatának nem-állandósága (pl. az észlelési képességek) és az akaratának változó jellege miatt a habitus a pillanatnyi feltételekhez igazodik. Ez a változás a tartós strukturált beállítottságok és a változó körülményekből adódó újszerű-, objektív struktúrák közötti kapcsolaton keresztül valósulnak meg. Idővel aztán, ezek a kezdetben idegen struktúrák beépülnek a helyi közösség gyakorlataiba és narratíváiba. Ebben a folyamatban újra-értelmezésen mennek keresztül, fokozatosan találják meg az elfogadást és beleszövődnek a hagyományos megértés szövetébe.

A habitus, az ember mint érző lény lelki állapota folyamatosan fejlődő, mely egy olyan rendszerhez hasonlít, amely soha nem éri el az egyensúlyt, ahelyett, hogy diszkrét, stabil állapotok között váltana át. Ez a létezés valóságának végtelen áramlását tükrözi, hangsúlyozva a folyamatos átalakulás állapotát a rögzített állapotokon keresztüli haladás helyett. E (tudati) folyamat összetett és kölcsönösen függő, ahol minden jelenség (dharma) az összes többivel való interakciója révén alakul.

E folyamat a társadalmi szöveten belüli folyamatos, sokrétű csere oka is. A sajátos, kulturálisan kondicionált testi gyakorlatok kontextusában az objektív struktúrák, a diszpozíciók és a megtestesülés közötti kapcsolat explicitté válik. A harcművészetet ezekkel a fogalmakkal elemezték Wacquant (2004, 2015), Delmont és Stephens (2008), valamint Jennings (2010). Ehhez a kutatáshoz Bourdieu egyéni habitus-felfogása, mint a csoporthabitus strukturális változata (Bourdieu 1977 /2013) bővítésre szorul.

A gyakorlatelméletek jelentősen fejlődtek a kortárs antropológia néprajzi felhasználása révén. Delmont és Stephens, akiknek kutatása a capoeira glokalizált gyakorlatára összpontosít a diaszpórában, Wainwright az egyéni, intézményi és koreografált habitus azonosítására (Wainwright 2006; Delmont és Stephens 2008). Ők a habitust statikusnak tekintik, „lelki állapotnak és testi létállapotnak egyaránt”, de ez a tanulmány dinamikus természete mellett érvel. A habitus Smith-féle definíciója felé hajlik: „erőforrások és hajlamok gyűjteménye, amelyeket magunkkal, elménkben és testünkben hordozunk, és amelyeket különböző társadalmi körülményekre alkalmazhatunk” (Smith 2001; Erdei 2008).

Az egyéni habitust – azaz a gyakorló lelkialkatát, érzületeit, magatartását -, bár az ember biológiájából és élettapasztalatából ered, egyidejűleg formálja „bármely csoport(ok) kollektív története, amelyhez tartozik”. Így az iskolázottság és a szocializáció az egyéni habitus meghatározó tényezői (Delmont és Stephens 2008; Reed-Danahay 2005). Csordas azt állítja, hogy a vallásgyakorlat „kihasználja a habitust, hogy átalakítsa azokat a beállítottságokat, amelyekből áll”.

A Shaolin közösség tagjainak egyéni habitusát formális és informális vallási oktatás és gyakorlat, valamint a társadalmi és természeti környezettel való megfelelés ápolja. Míg a csoportos habitus egy adott közösségen belül széles körben megosztott diszpozíciókat feltételez, ez nem jelenti azt, hogy a közösség tagjai között egységes lenne. Az egyének egyedi élettapasztalataikkal elkerülhetetlenül változatosságot hoznak a közös habitusba. Ezek a személyes történetek hozzájárulnak a csoport habitusának árnyalt értelmezéséhez és végrehajtásához. Ezért még egy viszonylag homogén közösségen belül is megmarad a sokféleség és az egyéni jellegzetesség, ami gazdagítja a közös kulturális és társadalmi környezetet.

Bourdieu gyakorlatelmélete értékes keretet biztosít annak megértéséhez, hogy a szociokulturális gyakorlatok miként valósulnak meg a Shaolin kolostorban. Tekintettel azonban a kolostor viszonylagos zártságára, amelyet nagyfokú napi interakció jellemez, árnyaltabb elméleti eszközökre van szükség ennek a bonyolult rendszernek a dinamikájának megfogalmazásához. Ebben a hálózatban az egyes elemek vagy jelenségek jelentőségét mélyen befolyásolja a másokhoz fűződő kapcsolat.

Capra Életháló (1996) koncepcióját alapul véve világossá válhat, hogy az egyének egymáshoz kapcsolódó kapcsolataikon keresztül-, közösen építik fel társadalmi valóságukat. A közösség tagjai közötti interakciók döntő szerepet játszanak hajlamuk formálásában és aktivizálásában. Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy nem minden rendelkezés működik egyidejűleg. Felmerül tehát egy központi kérdés: mi szolgálja ezeket a diszpozíciókat mozgósító erőt, és milyen prioritási hierarchia szerint?

Ahhoz, hogy megfelelő keretet találjunk ehhez a hajtóerőhöz / késztetéshez, elengedhetetlen, hogy e kérdés kontextusba helyeződjon, visszatérve e téma sajátosságaihoz. Saját oktatói gyakorlatom-, tanítványaim, és kínai gyakorló közösségekben szerzett több évtizedes tapasztalataim alapján igyekszem felvázolni egy olyan erőt, amely harcművészeti gyakorláson keresztül serkenti a chanbuddhista gyakorlás hajlamát, ezáltal lehetővé téve a gyakorló számára a vallási jelentések-, a chanbuddhizmus tanításának egyidejű megtapasztalását és reprodukálását.

E gyakorló közösségekben a közös buddhista beállítottság ellenére nem írnak elő egységes testi élményt. Inkább teret adunk a spirituális élményeknek, amelyek bár sokfélék, de a mögöttes egybevágóságban osztoznak. Az egyéni megélt test tapasztalatainak sokfélesége a többféle tényezőnek tudható be: az egyes gyakolrók egyedi felfogásának, személyes történetének és a harcművészeti gyakorlaton belüli buddhista elvek szubjektív (egyéni) értelmezéseinek. E különbségek ellenére a tapasztalatok egybevágóak abban, hogy a közösség tágabb vallási és spirituális értékeihez igazodnak.

A tudás és készségek internalizálása (az, hogy a gyakorló olyan mértékben sajátítja el, teszi magáévá a rajta kívülálló forrásból érkező értékeket, attitűdöket és normákat, hogy akkor is azoknak megfelelően viselkedik, ha nem számít külső negatív szankcióra a norma megszegése esetén) és külső artikulálása a megélt test által a szociokulturális környezettel való folyamatos interakciók révén: folyamatos folyamat. Ezt minden egyes gyakorló egyéni habitusa támasztja alá, amely működési útmutatóként szolgál a test-tudat rendszeren belül. A megélt test iránymutató kereteként a habitus tájékoztat a környezeti kölcsönhatásokról, ezáltal kiváltja, fokozza és erősíti saját fejlődését és átalakulását.

A megtestesülés és a dinamikus megtestesülés elméletei lehetővé teszik, hogy a strukturált Hajlam-, képesség-, készség (diszpozíciók) beépül a megélt testbe (Farnell és Varela 2008 ). Ennek a feltétele a harcművészek hosszan tartó elköteleződése. A megélt testből kibontakozó ok-okozati erő, amelyet ezek a megtestesült hajlamok táplálnak, ösztönzi a harcművészetek gyakorlását. A mozgó testnek ez az aktív ágense mozgósítja a strukturált diszpozíciókat és irányítja a testi mozgást, áthidalva a test, mint szubjektív résztvevő és objektív kulturális konstrukció, érzékelés és reprezentáció között (Csordas 1990).

Haladó gyakorlók a harcművészetben „dinamikusan megtestesült diszkurzív gyakorlatot” folytatnak (Varela 2003 ), amely lehetővé teszi számukra, hogy a szociokulturális közeget a chanbuddhista tanításokon keresztül

érzékeljék és tapasztalják meg. A valódi gyakorlás megvalósítása során a szociokulturális feltételek jelentéssel itatják át a testi mozgást. E jelentések nemcsak a testből fakadnak, ahogyan azt érzékszerveinkkel érzékeljük, hanem abból is, hogy részt veszünk a releváns szociokulturális kontextus kiterjedt inter-szubjektív (különböző gyakorlók egy adott dologról való szubjektív, de többnyire megegyező értékelése, nézete) hálózatában. Értékeket rendelünk hozzá, és minőségi kritériumokat állapítunk meg a testi teljesítőképességhez.

A külső/belső jelentés kategóriái a testi teljesítményben megkülönböztetik a (fizikai) testet, mint kifejező entitást és a (tudati) testet, mint tapasztalást. A Tapasztalat szerint a Shaolin kungfu -t mint művészi előadást a nézők vonzereje-, míg mint chanbuddhista gyakorlatot (ld: dharmak-kapu 法门) a buddhista tartalom belső struktúrákba való beágyazódásának mértéke miatt értékelik.

Ha tovább olvasol, akkor betekintést kapsz a test kettős szubjektum-objektum természetébe és megismered, hogy a kulturális folytonosság hogyan nyugszik a mozgás általi testi átalakuláson. A megtestesülés folyamatán keresztül a test a kultúrát internalizálja és reprodukálja. A test átalakul olyan közeggé, amelyen keresztül a jelentésstruktúrák visszakerülnek a társadalmi-kulturális valóságba.

Shaolin harcművészetének kontextusa(i)

A Shaolin harcművészet vallási tartományának kialakítása előtt feltétlenül meg kell érteni annak történelmi vonulatát, valamint azokat a sokrétű kulturális, vallási, társadalmi-gazdasági és politikai hatásokat, amelyek napjainkban ismert kolostor és szerzetesrend kialakulásához vezettek.


A Shaolin Kolostor archívumain alapuló tanulmányok a harcművészetek változatos szerepét tárják fel a kínai társadalomban a történelem során. Shahar (Prof. Meir Shahar, Tel Aviv University) egyik munkájában rámutat arra, hogy "a kínai harcművészet a fizikai és szellemi önművelés sokrétű rendszere, amelynek sokrétű alkalmazása van, az egészségtől és a jóléttől a színházi előadásig, a versenysporttól a vallási önművelésig, az önvédelemtől a fegyveres lázadásig." (Shahar 2008).

A mai szerzetesi (hivatalos) kommunikáció a Shaolin kungfu-t úgy ábrázolja, mint ami több történelmi szerepet tölt be: terápiás gyakorlat, a Chan gyakorlaton keresztüli önművelés eszköze és az önvédelem módszere. Mitöbb, kiemeli, hogy a mai időkben a Shaolin kungfu egy másik szerepre tett szert, amely a Shaolin kultúra hazai és nemzetközi népszerűsítéséből áll. Nemzetközi szinten a Shaolin kungfu a kínai harcművészeti hagyományokat, a chan buddhista tanításokat és a látványos kungfu bemutatók testi készségeként szimbolizálja. Így a gyakorlata mára jelentős művészi értékkel büszkélkedhet. Ez a sokoldalúság lehetővé tette, hogy túlélje a kínai történelem során bekövetkezett súlyos politikai és társadalmi változásokat. A katonai, terápiás és vallási célok egyedülálló fúziója, amely évszázadokon át ösztönözte Shaolin harcművészetének fejlődését, rendkívül alkalmazkodóvá tette a változatos kulturális hagyományokhoz, elősegítve széles körű nemzetközi elfogadását. A Shaolin Kungfu gazdag, sokrétű jelentése a különféle társadalmi körülmények között betöltött változatos szerepekből alakult ki.

A Kung Fu definíciói

Amint azt a történelmi tanulmányok sugallják, a Shaolin harcművészet evolúciója különféle kínai kulturális elemek eklektikus olvasztótégelye, a testmozgástól, a hagyományos orvosláson alapuló, később a taoisták által is elfogadott terápiás gyakorlatokon, katonai harci technikákon és buddhista tanításokon át a Shaolin kungfu művészeti elemeiig (wushu). Testi mozgások, amelyek a hagyományos kínai kultúra esztétikai értékét mutatják be (Shahar 2008).


A külföldi gyakorló számára a kungfu leginkább és elsősorban harcművészet.

Azok, akik ismerik a 功夫 (gōngfū) kínai karaktereket, tudják, hogy ez tágabb értelemben vett ügyességet jelöl. A harcos szerzetesek hangsúlyozzák, hogy a kungfu elsajátítása „időt és verejtéket” jelent (时间和汗水 shíjiān hé hànshuǐ), ami több évnyi könyörtelen erőfeszítést és a képzés iránti elkötelezettséget, valamint a merev fegyelmezett életmódot igényel. Úgy vélik, hogy a Shaolin kungfu mozgását kezdetben nem esztétikai teljesítményre, hanem harci alkalmazásra fejlesztették ki. A harcos szerzetesek azt állítják, hogy a Shaolin Kungfu tulajdonságai (hat harmónia 六合 liùhé, légzés 气 qì, robbanékonyság 爆發力 bàofālì) rendkívüli harci hatékonyságot hoznak létre, miközben erősítik a testet és az egészséget.

A rangidős harcos szerzetesek, különösen azok, akik felszentelt szerzetesekké váltak, a gongfu (功夫gōngfū ) fogalmát nem kizárólag a harcművészeteknek tekintik. Egyáltalán nem. Úgy tekintenek rá, mint minden cselekvés odaadó megközelítésére, ami a személyes javuláshoz vezet. Gyakran megjegyzik azt is, hogy a gongfu nem pusztán a testedzésről szól, hanem az elme-szív átalakulásáról, annak csiszolásáról (打磨 dǎmó ) a test elméjének fényezéséről (身体的意念 shēntǐ de yìniàn).

A releváns kortárs akadémiai irodalom keretein belül a 心 (xīn) fogalom fordítása változó, gyakran „elme/szív”-nek adják le különböző kontextusokban, és időnként az „elme” vagy „szív” fogalmaivá különböztetik meg. A buddhizmusban (és a kínai kultúrában is) a 心 egy árnyalt fogalom, amely nem teljesen fordítható le idegen nyelvekre. Egy hozzávetőleges definíció, hogy a 心 olyan helyet jelöl, amely egyszerre testesíti meg a gondolatokat és az érzelmeket, valamint az egyén azon képességét, hogy szabályozza és kezelje ezeket a szempontokat.

A buddhista szerzetesek, akik talán soha nem végeztek fizikailag megerőltető harcművészeti gyakorlatokat, de mentális és fizikai bonyolultságú meditáción mentek keresztül, gyakran fogalmi kifejezésekkel hivatkoznak a gongfu-ra. Hivatalos szerzetesi narratívára, valamint a könyvtárban és a szentírásteremben található régi iratok tartalmára támaszkodnak. A szerzetesi közösség egésze kiemeli, hogy a Shaolin-kolostorban a harcművészet a csanbuddhizmussal együtt tökéletesedik.

Szerzetesk a chanbuddhizmusról és a kungfu -ról

A Shaolin Kungfu, amely egykor védte a dharmát, most pedig elősegítheti annak terjesztését, a szerzetesi közösségen belül nagyra becsült szellemi örökségnek számít.

Shaolin második pátriárkája (Huike 大祖慧可) kulcsszerepet játszik a Shaolin és a harcművészet kapcsolatának szerzetesi felfogásának kialakításában. Lehetővé teszi, hogy a Shaolin kungfu-t olyan mechanizmusnak tekinthetssük, amely áthidalja a szakadékot a hétköznapi gyakorló és Buddha tanítása közt. A szerzetesi narratíva a Shaolin harcművészetet Darma-kapuként (法门fǎmén ) értelmezi, amely a Buddha-természethez (佛性 fóxìng) vezető út. Ez nemcsak a buddhista gyakorlatok egyéni tapasztalatait befolyásolja, hanem ráiránytja azon tanításokra a gyakorlók figyelmét, hogyan érzékelik testüket a világi és a spirituális birodalmak között átmenő médiumként. Amint azt Luhrmann és társai Mind and Spirit projektjében bemutatták, „a kulturális meghívások spirituális élményeket ébreszthetnek”. A szerzetesi közösségen belüli tartós hit a Shaolin kungfu buddhista és természetfeletti potenciáljában megőrzi buddhista természetét. Következésképpen, hogy a Shaolin kungfu megtestesíti-e a chanbuddhista tanítást, az a gyakorlói vallásos odaadás fokától és egyéb [chanbuddhista] gyakorlataitól függ.


Mindig hangsúlyozzuk az idő és a tapasztalat jelentőségét a kínai harcművészet mélyebb megértésében. A mesterek gyakran hivatkoznak arra, hogy ugyanazon mozdulatok mostani végrehajtásának tapasztalata néhány évnyi szorgalmas gyakorláshoz képest jelentősen eltérhet; a hosszú távú gyakorlás lehetővé teszi az egyes lépésekben rejlő mélységes jelentések feltárását. Az Yongxin apát így magyarázza:

    "Az idősek és a fiatalok élete nem sokban különbözik a rutinjukban, sokkal inkább az életbe való belátásukban. Az élet konnotációjának valódi megértése teljes változást hozhat az ember életében. Ugyanez igaz Wushu - Chan esetében is."


Kifejti továbbá, hogy a wushu mozgások és gyakorlati rutinok (套路 tàolù) konnotatív jelentésének megragadásával "az önmegvalósítás lépcsőfokaivá válnak", "az emberi elme tökéletesedéséhez vezető út" (Shi 2014 ). Egy szerzetesek körében ismert megközelítés szerint a kínai harcművészetek művelői három fő állapoton haladnak keresztül, amelyek megfelelnek a harci (武 wǔ) gyakorlat három szintjének: a harc művészetén (武艺 wǔyì), a harc tanulását (武学 wǔxué) és a harc útján (武道 wǔdào, a spirituális út, mint életforma értelmében). Ez a fajta rétegpedagógia képes megmondani a harcművészeti készségek és ismeretek elsajátításának módjait, és ami még fontosabb, a mindennapi életben való alkalmazkodás és elfogadás módjait. Így a "wudao" a harcművészeti gyakorlás csúcspontja, amit csak több évtizedes tanulás és az előző két fázis átélése után lehet elérni. Ez akkor következik be, amikor a tanuló képes személyesen megérteni ezt a harcművészetet.

A Shaolin Kungfu Titka (《少林拳术秘诀》 《少林宗法》 Shàolín quánshù mìjué) szerint „a harci technikák magasabb szintjét általában Chan szelleme hatja át, hogy a mozgékonyságot és kiegyensúlyozottságot demonstrálja”. Így a Wushu - Chan , a spirituálisan átitatott harcművészet a Chan egyik belátása (禅机Chánjī ), azaz a Chan iskola módszere a verbálisan leírhatatlan megvilágosodási állapot demonstrálására.

A Shaolin Kungfu jelentése

A Shaolin kungfu sokrétű természete felöleli annak kulturális, személyes és spirituális dimenzióit. Jelentése nem statikus, hanem inkább dinamikus, amelyet különféle tényezők befolyásolnak, beleértve a kontextuális változókat, az egyéni kifejezést, valamint a gyakorló belső állapotait és szándékait. Ezen túlmenően egy harci mozgás tartalma függ a gyakorlás / csinálás kontextusától, valamint az azt megelőző és követő mozgásoktól. Ugyanaz a mozdulat szolgálhat támadásként vagy védekezésként harc közben, része lehet egy olyan mozdulatsornak, amelynek célja a spirituális művelődés vagy az egészségfejlesztés, vagy olyan mozgás, amelynek esztétikája fokozza a harcos szerzetesek művészi teljesítményét.

Egy gyakorlóformában (azaz 套路 tàolù) végrehajtott mozdulatok egymáshoz való kapcsolódása elsősorban az egyes harcművészeti technikák jelentését határozza meg. Például a Baduanjin (八段锦 Bāduànjǐn) stílusban, amely „megtámasztja az eget a belső szervek szabályozására”, nem hordoz magától értetődően egészségvédő tartalmat. Csak akkor képes egészségfejlesztő hatást kifejteni, ha a Baduanjin teljes szerkezetének részévé válik. Ez a mozgás csak akkor hordoz egészséggel kapcsolatos jelentést, ha olyan kontextusban hajtják végre, ahol egy adott tartalom megvalósítható, vagyis, ha a gyakorló a szükséges tudással és készséggel rendelkezik.

Ugyanazok a testi technikák különböző funkciókat szolgálhatnak különböző emberek számára, sőt, ugyanazon gyakorlóknak különböző időpontokban eltérő jelentést hordozhatnak, a szituációs kontextustól függően. A Shaolin kungfu technikák a harcos szerzetesi harci igényei által alakítottak, a relaxáció és a szabadidő egyik formája, vagy a test vitalitásának és általános egészségének megőrzésének eszköze. Ugyanezek a technikák elősegíthetik a buddhista önművelést is. A harcművészetben és a Chan gyakorlatban egyaránt tapasztalt-, rangidős szerzetesek hangsúlyozzák a Shaolin kungfu, mint átfogó kulturális entitás egyedülálló fejlődését, túlmutatva a puszta harci technikákon. A gyakorlat, a filozófia és a szimbolikus jelentések fúzióját képviseli. Kifejtette:

A Shaolin Kung Fu különbözik a többi iskolától, mert integrálja a Chan tanításokat és a bölcsesség ápolására összpontosít a fizikai edzés mellett. Az ókorban harcművészetünket az "ököl kézikönyv" (拳谱 quánpǔ) vezérelte , amely a hagyományos kínai kulturális gondolatokat, életmódot és művészi megnyilvánulásokat foglalt magában. Vegyük például az olyan stílusokat mint a Xiǎohóngquán, amelyek olyan technikákat és mozgást tartalmaznak, mint a „Hold ölelése” vagy a „Fehér felhők a fej felett”. Ezek a nevek nem önkényesek; mély Shaolin kulturális és Chan filozófiai koncepciókat testesítenek meg. A „Hold ölelése” a hosszan tartó meditáció és gyakorlás által elért megvilágosodási állapotra utal, amely a belső bölcsességet szimbolizálja… A tiszta és makulátlan hold a Chan meditáció és a harcművészetek gyakorlása által elért lelkiállapotot szimbolizálja – kerek és hibátlan. A „Hold ölelése” mint „állapot” a Chan gyakorlattal elért haladó szintet képviseli, mint például az ülőmeditáció és a Shaolin kungfu. Ez a belső béke és az emelkedett belső bölcsesség állapota, amely mentes a szennyeződésektől. Mi befolyásolja testünket és lelkünket? Az öt méreg és a hat por. Az öt méreg a ragaszkodás, a harag, a tudatlanság, a büszkeség és a kétség; a Hat por forma, hang, illat, íz, érintés és dharmák (külső nézetek és vélemények). A „Fehér Felhők a Fej Felett” azokat a külső tényezőket képviseli, amelyek negatívan befolyásolhatják testi és lelki állapotunkat. A belső művelés révén azonban mérsékelhetjük ezeket a testünket érő hatásokat. Így belső gyakorlással feloldhatjuk a fizikai lényünket érő külső hatásokat. A gyakorlósorok minden mozgását áthatja Shaolin kulturális elemei és a Chan filozófia. A Shaolin kungfu elsajátításához elengedhetetlen ezen fogalmak megértése és internalizálása. A gyakorlatokkal és a mögöttes kulturális eszmék megragadásával a gyakorló valóban kitűnhet a Shaolin harcművészetekben.


Mindazonáltal helytelen lenne azt feltételezni, hogy minden Shaolin kungfu technika vagy egy szerzetesi közösség minden egyes fizikai tulajdonsága vagy viselkedése bizonyos szimbolikus tartalmat hordoz. Fontos szem előtt tartani, hogy „a testi technikák nem feltétlenül mondanak különöset a szimbolikus, társadalmi vagy kulturális rendről, mint ahogy egy szélesebb kulturális rendszer részei is lehetnek”. Bár a harcművészeti formákba ágyazott nómenklatúra és kulturális jelentések nem fedik fel kifejezetten eredetüket, a közösség kettős erőfeszítéseiből jöttek létre: egyrészt a harci képességek önművelési gyakorlatokká alakításából, másrészt olyan járművé formálva őket, amely a kolostor kulturális örökségét a modern kontextusban viszi tovább.

Kínában úgy vélik, hogy a ma ismert Shaolin kungfu eredendő értéke nem a harcos szerzetesek kitűnő harci képességeiben rejlik, hanem a gyakorlók által megtestesített tudás gazdagságában, egy örökségben, amelyet töretlenül továbbadtak. A mai harcos szerzetesek kötelessége csupán a Shaolin kungfu népszerűsítése különféle nemzeti és nemzetközi rendezvényeken. Azonban a harcművészet valódi érdemeit és megkülönböztető jellegét az az örökség határozza meg, amely évszázadokon át szilárdan öröklődött a mestertől a tanítványig. A testmozgások, bár látszólag egyértelműek, összetett jelentéseket testesíthetnek meg, amelyek túlmutatnak a társadalmi normákon és a kulturális értelmezéseken. Ezeket a jelentéseket az egyéni szándékok is alakítják, amelyek a személy egyedi megélt perspektíváiból és érzékenységéből fakadnak. Ez a személyes elem, amely a „megélt test” kontextusába rögzül, arról tanúskodik, hogy a személyes élmények és belső állapotok hogyan fejeződnek ki a testi mozgásokon keresztül. A "megélt test" kifejezés itt arra utal, hogy a meghatározott gyakorlatok, például a kolostori közösségben folytatott harcművészetek hosszan tartó elfoglaltsága révén bizonyos hajlamok beépülnek a testbe, ami viszont irányítja annak mozgását. A mozgó test aktív ágense mozgósítja ezeket a beírt diszpozíciókat, hatékonyan áthidalva a szakadékot a test, mint szubjektív résztvevő és mint objektív kulturális konstrukció között. Ebben a folyamatban a test egyszerre tapasztalható és tágabb kulturális jelentéseket szimbolizál.

De kellően óvatosan kell értelmeznünk ezt a testmozgást, mivel jelentéseik gyakran kevésbé egyértelműek és hajlamosabbak többféle értelmezésre, mint a verbális kommunikáció. Példaként említhetők a rituális tevékenységek, mint a kollektív cselekvés egyik formája, ahol a rituálé szükségességével és felépítésével kapcsolatos közös konszenzus ellenére a rituálé tartalmát minden résztvevő egyénileg és egyedileg éli meg. Ennek a tevékenységnek a szubjektív természete beépül a spirituális terület tágabb társadalmi-kulturális tapasztalatába, és következésképpen egyedi testi válaszokat vált ki.

A Shaolin kungfu különféle dimenzióinak összetett kölcsönhatásaként bontakozik ki az értő gyakorlásban, amelyek mindegyike egyedi betekintést nyújt ezen ősi harcművészet lényegébe. Az egyes stílusainak szimbolikája és esztétikája mint hagyományos szellemi örökség tárháza adja át mai jelentésüket. A felszentelt szerzetesek számára a Shaolin kungfu jelentését egy szubjektív, személyes elem határozza meg, amelyet maguk a gyakorlók vezetnek be a gyakorlatba. Az idősebb szerzetesek a buddhista erények alapján értékelik a harcművészetek iránti elkötelezettséget. Számukra a Shaolin kungfu a Chan kiterjesztése. Ezért maguknak a testi mozdulatoknak, ha elválasztják őket Chan-tól, nincs olyan jelentésük vagy céljuk, amely a Shaolin hagyományt képviselné. Amikor a szerzetesek a Shaolin kungfu fejlődéséről beszélnek, hangsúlyozzák a buddhista erények kiművelését, amelyek bizonyos harcművészeti technikák és készségek gyakorlása révén alakulnak ki. Nem a megtanult rutinok számára vagy a képzés időtartamára koncentrálnak, hanem arra, hogyan alakult át önszemléletük a harcművészet gyakorlása révén.

A Shaolin kungfu, vagyis az autentikus buddhista harcművészet gyakorlása nemcsak a testet edzi, hanem az elmét is (心xīn ). Következésképpen a kitartó edzés végső célja meghaladja a puszta fizikai képességeket; formálja az elmét (és a jellemet is), amelyek az élet minden területére hatással van. A harcművészetek buddhista megközelítése különbözik a többi irányzattól és mélyebb jelentést tulajdonít a szerzetesi kungfu-nak. „Itt van a hagyomány, itt van a tanítás, itt van Chan, itt van a buddhizmus hatása.” – vélik a szerzetesek. Azt mondják, hogy bár a kolostoron belül és kívül gyakorolt harcművészeti formák és technikák azonosak lehetnek, a belső lényegük nagyon is eltérő ("ami bent van, az nem ugyanaz"). A cél, a motiváció, a szándék, és ezáltal a tudatállapot és a belső érzés különbözik a harcművészeteket pusztán harci céllal űzők és a buddhista önművelés érdekében gyakorlók közt.

Azok a gyakorlók, akiket a Shaolin kungfu belső aspektusai érdeklik, gyakran a gyakorlati formába bevezetett személyes komponens tapasztalatai alapján elemzik a teljesítmény minőségét. Még akkor is, amikor a gyakorlat külső aspektusairól, például az esztétikáról beszélnek, a mozgás élményéről – annak folyékonyságáról, sebességéről, erejéről –, nem pedig mennyiségi szempontokról, mint például a megtanult rutinok száma és a tanulás sebessége. Minden minőségi különbség a különböző harcművészeti rutinok között a gyakorló és az adott kontextus alapján jön létre. A mestereket gyakran zavarják a külföldi hallgatók kérdései, mint például: „Melyik harcművészeti forma a jobb?”

A lényeg, hanem az, hogy milyen technikát gyakorolsz, hanem, hogyan csinálod. Az, hogy valami jó-e vagy sem, az személyes probléma. A dolgok ugyanazok. Ha jól csinálsz valamit vagy sem, az személyes ügy. Csak ha jól teljesíted, akkor tudod megmondani, hogy jók-e vagy sem. Nem mondhatjuk, hogy valami jó, vagy valami ugyanaz, mert minden ember teljesítménye más és más. A harcművészet gyakorlásban épp úgy mint a buddhista út gyakorlásában a lényeg a kitartásban van. Ha kitartasz, akkor az a gongfu, ha nem tartasz ki, akkor az semmi. A harcművészet idő és személyes részvétel kérdése.

Át kell érezni, hogy a gyakorló felelőssége túlmutat a forma végrehajtásán, felöleli annak alkalmazásának kontextusát – azt, hogy miként viselkedik bizonyos helyzetekben. A kínai harcművészetek belső értékeinek figyelmen kívül hagyása reduktív transzmutációt eredményez – a minőség mennyiséggé, a mélység a felszínességig. Ennek eredményeként fennáll annak a veszélye, hogy a gyakorlat általános harci technikák sorozatává válik, amelynek nincs meghatározott jelentése vagy minősége, és átadják a „vak véletlennek vagy a rendszer szükségszerűségének” – ahelyett, hogy a szellem vagy a tudat vezérelné (Weber 1946/1958 ; Wilber 1998 ). Erre nálunk sok példát láthatunk és mai-, dharma-vég korában Kína-szerte is van példa bőven.

McDonald egyébként hasonló átmenetet írt le a hagyományos indiai harcművészet, a kalarippayattu modernizálásának vizsgálatában . Egykor bonyolult, egységes gyakorlat volt, kortárs formája három dimenzióra bomlott: testedzés, előadóművészet és versenysport. McDonald Merleau-Ponty -ra és Benjamin -ra hivatkozva azzal érvel, hogy a kalarippayattu versenysportként és előadóművészetként való áruvá tétele és tárgyiasítása „aura nélkül” hagyta. Ugyanakkor azt állítja, hogy a kalarippayattu fizikai gyakorlatként való megtestesülése megőrzi "auráját", megőrzi hagyományos formáját (McDonald 2003).

A Shaolin Kung Fu valódi gyakorlatáról beszélve a szerzetesek azt vallják, hogy először edzeni kell és jól kell teljesíteni a kungfu gyakorlás során. Majd hittel és pozitív gondolatokkal kell gyakorolni, mert ez az, amitől a gyakorló kivételes lesz. Ha kiváló a gyakorlatsor, de a gyakorlás hit nélküli, akkor nem fog működni. Ha a gyakorló jó technikailag, jó a testi kifejezése, de hiányzik a szellem, akkor nem tod tovább haladni az úton. Egy szerzetesnek tanulmányoznia kell a buddhista tanításokat. Ha nem tanulja ezeket, hogyan tudná a Chan-t összekapcsolni az egészséggel és a harcművészetekkel?

Tudni kell, hogy a harcos szerzetesek képességeinek jellegzetes fejlődését az a környezet határozza meg, amelyben élnek – a szerzetesi közösség és az elvek/tanítások, amelyek szerint élik a hétköznapjaikat. Ami ennél is fontosabb, az általuk táplált hit és az általuk követett eszmék. A kolostor minden lakójának be kell tartania annak szabályait, mert az életmód, amely magában foglalja a harcos szerzetesek beilleszkedését a közösségbe, nagy hagyomány. A szerzetesi közösség tagjainak törekedniük kell a buddhista előírások megértésére és betartására. Napjainkban leginkább az autentikus buddhista harcművészeti stílusok (Shaolin-kolostoron belül a Chan Gong Rou Quan) gyakorlásának szabályainak összhangban kell lenniük a buddhista szabályokkal, mert ebben a környezetben gyakorlóható. De fontos azt hangsúlyozni, hogy a harcművészet gyakorlása nem buddhista gyakorlás. a buddhizmus keretein belül nem gyakorolják a harcművészetet. Ezzel szemben a Shaolin kolostor egy sajátos közösség, melyre nem mondható hogy szabályai a buddhista világ szabályai. A Shaolin kolostornak megvannak a maga sajátos szabályai, amelyek eltérnek más helyektől. De más helyeken, kolostorban nincs harcos szerzetes közösség.

A harcos szerzetesek fellépésüket úgy nyitják meg, hogy a nézők előtt meghajlással, mellkasra zárt kézzel tisztelegnek (双手合十 Shuāngshǒu héshí 🙏), ami kettős célt szolgál. Ez a gesztus buddhista légkört teremt a bemutatónak, miközben egy pillanatnyi nyugalmat, szív- és lélegzetvételt, valamint a tudat összpontosítását jelenti az előadás optimális állapotának eléréséhez. Ez a látszólag egyszerű mozdulat mély gyakorlati bölcsességet rejt. A testtechnikák egy bizonyos szükségszerűségre adott kulturális választ jelenthetnek, amelyet az emberi biofizikai valóság diktál, miközben egy bizonyos szimbolikus üzenetet közvetítenek. Ez a példa azt mutatja be, hogy a szerzetesi hagyományban birtokolt bölcsesség és tapasztalat hogyan testesülhet meg a harcművészeti gyakorlatban, szimbolikus fizikai kifejezésekkel.

A Shaolin harcos szerzetesek belső útja, amelyen ezek a fiatalok járnak, rejtve marad. Teljesítményüket megalapozó belső állapotot éveken át tartó odaadó önművelés és fegyelmezett képzés alakítja ki. Az tudat a nyugalomra és a tisztaságra törekszik a belső harmóniák alkalmazásában, míg a test a mozdulatok szinkronizálásához, a gyorsaság, folyékonyság és robbanékonyság eléréséhez elengedhetetlen ellazult állapotot keres. A belső harmóniák, amely a Shaolin kungfu írott hagyományának része, jelzi annak az ontológiai feltevésnek a jelenlétét, amely szerint a test és a tudat összefügg egymással. Az állati mozgások által ihletett harcművészeti stílusokat, mint például a tigris vagy sáska stílust használva megvilágítja a kungfu különböző energetikai tulajdonságait. A hagyományos kínai orvoslás elveire támaszkodva az egyedi állati mozgások által ihletett technikák finomítása lehetővé teszi a szakemberek számára, hogy belső energiájukat (气 qì) egy kifinomultabb energiaformává alakítsák át, amely jìn (劲 Jìn) néven ismert


Fontos, hogy a Shaolin kungfu mozgásába rejtett jelentések erőltetése vagy szimbolikus reprezentációk keresése meditatív és egészségorientált testhelyzetekben akaratlanul is túlbonyolíthatja e gyakorlatok értelmezését azáltal, hogy olyan kulturális árnyalatokat vezetünk be, amelyek eredetileg nem voltak jelen. A testi gyakorlatok átfogó feltárása megköveteli a gyakorló belső világának elismerését – mindazokat az elemeket, amelyek hozzájárulnak testet öltött mozgásélményükhöz. Buddhista gyakorlásban a „a tudat tudatossága nem húzódik vissza a gyakorlással, …, hanem inkább növeli a koncentrációt és az intenzitást a cselekvés gördülékenységével”. A haladó és a kezdő megkülönböztetése során azt javasolja, hogy a haladó elméje ne legyen „tartalommal gazdagabb”, hanem inkább fokozottan érzékeny „környezet jelenségeire”, és figyelje a jelenségekhez való viszonyait. A Chan mesterek tanításai akkor jelennek meg, amikor megszabadulnak azoktól a kulturális konstrukcióktól, amelyek megakadályozzák az embereket abban, hogy teljes mértékben megtapasztalják létezésüket a világban. Az öntapasztaláson kívül bármi másra összpontosítás megzavarja annak áramlását. Mint ilyen, a testi folyamatokra való összpontosítás vagy a spirituális tartalom aktív keresése – annak tárgyiasítására és racionalizálására való törekvés – korlátozza a tudatosságot, és így nem a Chan gyakorlása. A helyes buddhista gyakorlat nem igényel kiterjedt intellektuális rátermettséget, tudományos elemzést vagy értelmezést, hanem inkább az elmélkedés állapotának kialakítását és annak koncentrált fenntartását. Ezért a Chan gyakorlat alapvető készsége magában foglalja a tudat felszabadítását a társadalmi-kulturális korlátok alól.

A Shaolin kungfu gyakorlása magában foglalja a jelentés különböző szintjének megértését és megtestesülését – a belsőtől (előzetesen tárgyiasult és tárgyiasult) a külső, szimbolikus ábrázolásig. Ez azt jelenti, hogy a megélt test egyszerre közvetíti és formálja ezeket a jelentéseket.

A dinamikus megtestesülés gyakorlatainak és mechanizmusainak feltárása

A kolostori közösségen belüli dinamikus megtestesülés interakciókon keresztül valósul meg, amelyek elősegítik a szociokulturális környezet objektív struktúráinak asszimilációját és megnyilvánulását.

A felszentelt buddhista szerzetesek (和尚 héshàng ), újoncok (沙弥 shāmí) és harcos szerzetesek (武僧 wǔsēng) a kolostor strukturált környezetében laknak, amely patriarchális rendszerben működik. A közösség napirendje aprólékosan felépített: a nap hajnalban reggeli szertartással (早课 zǎokè) kezdődik, majd 6 órakor reggeli és 11:30-kor ebéd következik, mindegyik buddhista szertartással kezdődik. Az esti szertartást követő vacsora, bár nem hivatalos rituális tevékenység, továbbra is közösségi marad. Ez a ritmus alapvető fontosságú a napi rutinban, kialakítja a struktúrát és táplálja a szerzetesi közösségen belüli összetartozás érzését. A szerzetesek hangsúlyozzák, hogy a jól szervezett munkaelosztás és a mindennapi élet irányadó szabályai elengedhetetlenek ahhoz, hogy a kolostor egy összetartó és működőképes egység maradjon. A kolostor adminisztratív és vallási ügyei osztályok között vannak elosztva, mindegyik a Baizhang tisztasági szabályai szerint működik, és a Kínai Buddhista Szövetség hozzáigazította a jelenkorhoz. A termek, köztük az Apát Iroda, a Chan Csaronka, a Vendégcsarnok, a Sutra Csarnok, az Ebédlő, a Shaolin Gyógyszertári Iroda, a Shaolin Tömjéncsarnok és a Harcos Szerzetesek Csoportja mindegyike fenntartja belső hierarchiáját, és a szerzetesi élet különböző aspektusait szolgálja ki.


A közösségen belül a dinamikus megtestesülés folyamatát a strukturált és spontán gyakorlatok szinergiája segíti elő, a harcos szerzetesek és a felszentelt szerzetesek különböző szerepeihez szabva. A harcos szerzetesek számára a chanbuddhizmus megtestesülését elsősorban szigorú harcművészeti edzések közvetítik, amelyeket olyan közösségi kötelezettségek egészítenek ki, mint például az étkezés és a segítségnyújtás olyan fizikailag megterhelő feladatokhoz, mint a készletek kipakolása a konyhában, a kungfu előadótér felállítása vagy hasonlók. Tehát olyan tevékenységek, ahol erőre van szükség és ilyenkor a legfiatalabb csapatot hívják először. A harcos szerzeteseket arra képezték ki, hogy magukba szívják és közvetítsék a Shaolin-kultúra lényegét, felvértezve őket, hogy hatékonyan képviseljék és fenntartsák a kolostor harcművészeti örökségét, kulturális elfoglaltságok révén alkalmazva azt a jelenkorhoz. Ezzel szemben a felszentelt szerzetesek a chanbuddhista hagyomány megőrzésének szentelik magukat szerzetesi rutinjuk révén. Hangsúlyuk a chanbuddhizmus alapelveinek befogadásán és gyakorlataik készségeinek fejlesztésén van, ezáltal megőrizve szellemi örökségének fennmaradását. Így a felszentelt szerzetesek a megtestesülés párhuzamos, mégis különálló folyamatában vesznek részt. Számukra a Chan tanítások internalizálása a szerzetesi előírások és a ritualizált napi feladatok köré épül fel. E feladatok fegyelmezett ismétlése, ülő meditációs gyakorlattal, rituális szertartásokkal, elkötelezett szútra-tanulmányozással és buddhista érvelés vitákban való részvétellel párosulva rögzíti a chanbuddhizmussal való elkötelezettségüket. Ez a fegyelmezett elkötelezettség biztosítja a folyamatos interakciót Chan tanaival, elősegítve az átélt élményt, amely fokozatosan beágyazza ezeket az elveket a habitusukba.

A harcosok és a felszentelt szerzetesek is elmerülnek egy olyan környezetben, amelyet a pedagógiai keret fenntart. A chanbuddhizmus összetett struktúrájának hatékony belsővé tételéhez - mely elméleti megértést és gyakorlati jártasságot is igényel - az ember habitusát jelentős mértékben újra kell kalibrálni. Ez garantálja, hogy a chanbuddhizmus keretei szabályozzák a világgal való kapcsolatukat, befolyásolva észlelésüket és interakcióikat. A pedagógiai módszertanok, amelyek mélyen beágyazódnak a hétköznapokba, elősegítik ezt a megtestesülést.

A szerzetesi pedagógiai módszertanok formális és informális áramlatokra oszlanak el, áthatva a szerzetesi élet minden oldalát, hogy a társadalmi és természeti környezettel való megfelelés sajátos módját kialakítsák. Tanulási céljaikat tekintve a harcos szerzetesek elsődleges kötelezettsége a harcművészeti képzés, amelyet kiegészít az a másodlagos felelősség, hogy csoportos kulturális órákon vegyenek részt, ahol megismerkednek a kolostor történetével és kulturális örökségével. A fizikai készségek és a mentális fegyelem fejlesztésével ez a speciális pedagógia platformot és módszert biztosít a (későbbi) Chan gyakorlatba való belépéshez. Mindazonáltal a buddhista élet felé húzó harcos szerzeteseknek sajátos mentális készségeket is ki kell fejleszteniük, amelyek a csanbuddhista önműveléshez szükségesek. A pedagógia ezen aspektusa magában foglalja a meditáció, a erecitálás, a szertartások tartása és a buddhista tanok tanulmányozásának képzését. A felszentelt szerzetesek formális pedagógiája a közösségi narratívák elsajátítására összpontosít az előírások, a klasszikus szentírások és más buddhista irodalom tanulmányozása révén, valamint a mester-tanítvány egyéni oktatói tevékenységének elősegítésére. A gyakorlati készségfejlesztés terén a pedagógiák közé tartoznak a szertartások tartásának gyakorlatai, hangsúlyt fektetve a szertartásos folyamatokra, recitálásokkal és ülőmeditációval. Egyes szerzetesek erőfeszítéseket tesznek további készségek fejlesztésére a Chan-gyógyászat, az íjászat, a kalligráfia, a virágok termesztése és az autentikus harcművészet stb. gyakorlása révén. Az informális pedagógia áthatja a szerzetesi rutinokat, az informális interakciókat és az önművelési törekvéseket, amelyeket gyakran szintén a hagyományos mester-tanítvány kapcsolat vezérel.

A harcos szerzetesek kollektív fegyelme, amelyet a fizikai szigor és a közösségi kötelezettségek határoznak meg, ellentétben áll a felszentelt szerzetesek szerzetesi előírásaihoz való ragaszkodásával és a Chan önművelés iránti elkötelezettségével, számos közülük ennek ellenére napi kolostorvezetési feladatokat lát el. A speciális tanítási módszereket illetően a mesterek egy ősi verset idéznek, amely magyarázza a test és a tudat képzésének jelentőségét a Chan önművelésében:

    „A szellem nyugalmat keres, hogy felébredjen; a test az egészségre törekszik, hogy akadálytalan legyen.”


A „nyugodt szív és lélek elengedhetetlen a belső bölcsesség megvalósításához, míg az egészséges test biztosítja a vér és a qi akadálytalan keringését”. A testi erő támogatja a szándék konkrét megvalósítását a mindennapi életben. A tudat és a test egységét elősegítő oktatási megközelítés döntő fontosságú a Chan gyakorlatban. Ahogy a gyakorlók mindkét területen kompetenciát szereznek, konvergencia következik be, ahol a fizikai képességek és a mentális fegyelem mélyreható koncentrációval, fokozott észlelőképességgel és érzelmi stabilitással bővül.

A Shaolin harcos szerzetes hagyományon belül az ismeretek és készségek fejlesztése a testi mozgás (harcművészeti gyakorlat) és szellemi munka (a tudat csiszolása) révén történik, a szerzetesi fegyelem feltételei között. Ezenkívül a kolostori környezet elősegíti az egyéni motivációt a közösségen belüli haladásra, létrehozva egy érték-elvű keretet, amely meghatározza a közösség-specifikus megtestesülést. A szociokulturális környezetben való hosszú távú elmélyülés fejleszti az elhatározást és szándékot, ami a szerzetesek valóságát a kolostor objektív struktúráinak tükrözéséhez vezeti.

Ebben a környezetben a chanbuddhizmus dinamikus megtestesülése fegyelmezett rutinból, kulturális oktatásból és egyéni spirituális gyakorlatból szőtt gazdag kárpitként jelenik meg, amelyet az ősi hagyományok és a kortárs szabályozások ötvözete finoman hangol.

Összefoglalva, magát a kolostori környezetet alapvetően olyan mechanizmusok és gyakorlatok határozzák meg, amelyek elősegítik és erősítik a chanbuddhizmus dinamikus megtestesülésének folyamatát a mindennapi életben. Következetes napi gyakorlatot biztosít, amely megerősíti a közösség érték-elvű struktúráját és tágabb értelemben azt, amit ebben a környezetben megtestesülésnek értékelnek. A környezet nemcsak a fegyelmet írja elő, hanem lendületet is ad az egyéni átalakuláshoz.

Spirituálisan átitatott testmozgás elméletének fejlődése

Autentikus buddhista harcművészet gyakorlóként és oktatóként, Kínában tett látogatások során megismerve a szerzetesi közösséget elmondható, hogy a Shaolin kolostor idősebb szerzetesei különbséget tesznek a harcművészetek mint fizikai gyakorlatok (武术 wushu) és a harcművészetek, mint vallási gyakorlatok ( 武术禅Wushu Chan ) közt. A Shaolin kungfu-t egy chanbuddhista gyakorlatnak tekintik, amely javítja az egészséget és karban tartja a testet, amely tégelye a megvilágosodásra „váru” tudat számára. Eszközként szolgál az önmagunkban rejlő buddha-természet feltárására. A fizikai kondicionálás és az tudat (心xīn ) kiművelése révén elősegíti az együttérző életet, amelyben a gyakorlók fáradhatatlanul törekednek minden érző lény felszabadítására (mahayana boddhistattva hagyomány).

A chanbuddhizmus dinamikus megtestesülésének folyamata a shaolin harcművészeti közösségen belül új, objektív struktúrák megjelenését eredményezi a gyakorlók habitusán belül. Ezeket a struktúrákat a harcművészeteket magas fokon gyakorló aktiválja, amelyet a szerzetesi közösségben fejlesztettek ki az erre a hagyományra jellemző tudásszerzés feltételei mentén. Ez az átalakult habitus utólag kondicionálja a valóság érzékelését. Ezzel szemben egy alkalmatlan (vagy kezdő szintű) gyakorlat csupán a testtartások és mozgások utánzását jelenti anélkül, hogy megtestesülne a buddhista jelentőséggel átitatott objektív struktúrák megtestesülése.

A megélt test az egyéni habitust alkotó különböző struktúrákat mozgósítja a változó társadalmi-kulturális körülmények hatására. Szigorú edzés és fegyelem révén a Shaolin kungfu gyakorló szerzetesek és világiak megtanulják a Chan gyakorlatra jellemző struktúrák elsőbbségbe helyezését, ugyanakkor a világi gyakorlatokban elterjedt korlátozó struktúrák előtérbe helyezésének megszüntetését. A legtöbb, a kolostorban huzamosabb ideig tartózkodó egyén átesik ezen a részben tudatos, részben öntudatlan belső átalakuláson. Így Shaolin ezoterikus öröksége folyamatosan reprodukálódik az egymást követő nemzedékek között a szerzetesi közösségen belül.

A kolostor szociokulturális közegére adott egyéni és kollektív válaszok lehetővé tették az egyéni, csoportos és intézményi habitus megkülönböztetését.

A csoportos habitus a nagyobb kolostori közösségen belüli mikrokollektíváknak felel meg, amelyek megosztják az élettereket és a felelősségeket, mint például a Chan Csarnokban, a Vendégcsarnokban, a Külügyi Hivatalban, a Gyógyszerészeti Irodában és az étkezőben végzett munka.

A szerzetesi közösségen belüli különböző kollektívák a generatív diszpozíciók (Wainwright et al. 2006 ) és a megtestesült tőke (Bourdieu 1986 ) eltérő halmazaival rendelkeznek, amelyek jellegzetes szocializált szubjektivitásokat alakítanak ki. Például a harcos szerzetesek habitusához sajátos testi készség (tőke) szükséges, amely különbözik a közösség többi tagjától. Az összes Shaolin csoportban megosztott diszpozíciók megfelelnek a kolostori-, mint intézményi habitusnak, amely tartósabb és stabilabb, mint az egyéni habitus, mivel megtestesíti a kollektív szociokulturális történetét. Mind az egyéni, mind a csoportos habitus strukturált beállítottsága „minden későbbi tapasztalat észlelésének és értékelésének alapja” (Bourdieu 1977/2013 ).

A dinamikus megtestesülés elméletének alkalmazása segít megérteni a test elméjének fogalmát (身体的意念shēntǐ de yìniàn ), ahogyan arra Shaolin harcos szerzetesek hivatkoznak, valamint mmegmagyarázni, hogyan „mozgatják” a testet a buddhista tanítások. A chanbuddhizmus dinamikus megtestesülése a kolostori közösségen belüli tartós harcművészeti gyakorláson keresztül olyan habitust hoz létre, amely a edzett megélt testet „a szent helyévé” alakítja. Így a harcművészeti gyakorlatot a gyakorlók buddhista tanokból fakadó valóságélménye határozza meg.

A szerzetesi harcművészek arra törekszenek, hogy magukévá tegyék a buddhista tanítások bonyolult szerkezetét, amely folyamat szisztematikusan vagy spontán módon is előfordulhat. Mint ilyen, nem megfelelő egyértelmű határokat húzni az előre tárgyiasult-, és tárgyiasult megtestesült tartalom között. A megvalósítási folyamatban részt vevő számos elem összetett, nem lineáris kölcsönhatások hálóját hozza létre, ezért nem definiálható külön-külön. A megtestesült tartalom túlmutat a testbeszéd szemantikai formáin, hogy megnyilvánuljon az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyban; más szóval, a világban való egyszerű létezés minden árnyalt oldalában. A megtestesült kulturális tartalom gyakorlatba ültetése lehetővé teszi, hogy tárgyilagossá tegyük belső diszpozícióinkat. a Shaolin kungfu gyakorlók javítják harcművészeti teljesítményük minőségét azáltal, hogy tárgyilagossá teszik a habitusuk átalakulásával megszerzett hajlamokat, amelyeket viszont a csoportos harcos szerzetesek habitusa alakít ki.

A megtestesülés pszichológiai vonatkozása szempontjából lényeges kérdés, hogy a meditatív mentális állapotokat meghatározó, az intenzív meditációs gyakorlás során kialakult tartós és átültethető diszpozíciók a harcművészeti edzés során is előhívhatók-e, és milyen feltételek mellett.

A megtestesült jelentéstől a performatív értékig

A tudásteremtő és készségfejlesztő folyamatok során a kungfu edzés a chanbuddhista önművelési gyakorlattá alakul. A testmozgások többrétegű jelentése a shaolin-i harcművészet kontextusában bemutatja, hogy ezek a mozgások nemcsak fizikai megnyilvánulásokként szolgálnak, hanem összetett kulturális, egyéni és spirituális elemek megtestesítői is.

A megélt test kettős szerepe - egyrészt szubjektív résztvevő, másrészt objektív kulturális konstrukció - megerősíti az edzések és a kulturális jelentések közötti bonyolult kapcsolatot. Ez a kapcsolat, amely a harcművészet gyakorlásában testesül meg, túlmutat az esztétikumon. Magában foglalja a személyes és spirituális átalakulásokat, végső soron alakítva az egyén megélt tapasztalatait és világnézetét.

Így válik a chanbuddhista tanítások a Shaolin kungfu kompetens (azaz valódi) gyakorlásának aktív alkotóelemeivé. Ezzel megváltoztatva a harcművészek szokásait azzal, hogy új vallási (buddhista) beállítottságokat ösztönöznek. Ezek a diszpozíciók, amelyeket a mozgó test (élt test) késztet vagy ösztönöz, valódi gyakorlást generálnak, ebben pedig lehetővé válik a megtestesült tartalom értékként, tudásként és készségként újra belépjen a társadalmi valóságba (azaz a jelenségek része legyen).

A Chan beállítottság azonban csak akkor válik aktívvá a harcművészet gyakorlatában, ha a gyakorló elér egy bizonyos szintű kompetenciát mind a fizikai, mind a vallási gyakorlatban. Sőt, a vallási elemeket tartalmazó objektív struktúráknak felül kell kerekedniük a világi gyakorlatban uralkodó egyéb diszpozíciókon. Más Shaolin buddhista gyakorlatok mellett a buddhista tanokkal áthatott harcművészetek – amelyet a közösség Wushu Chan (武术禅) néven emleget – újrateremti a kolostor mindennapi életének feltételeit. Ezzel pedig a Shaolin kungfu gyakorlata nem egy előre gyártott termék vagy a testi technikák puszta összesítése; ez egy módszer a közös vallási élet feltételeinek megismétlésére.

A harcos szerzetesek Wushu Chan gyakorlatában a chanbuddhista objektív struktúrák - melyeket a tartós szerzetesi élet testesít meg - beépülnek az egyéni habitusba. Itt a harcművészetek jelentik az elsődleges-, a Chan a másodlagos gyakorlatot. A buddhista szerzetesek harcművészete a már kialakított chanbuddhista gyakorlás mindennapjaiban való integrálásának felel meg. Ebben az esetben a Chan az elsődleges, a harcművészet pedig másodlagos. Az idősebb szerzetesek, akik jártasak a chan gyakorlatban, azt vallják, hogy számukra „az élet Chan”. Arra törekednek, hogy vallási beállítottságukat a mindennapi tevékenységektől függetlenül folyamatosan aktivizálják. Az autentikus buddhista harcművészetek gyakorlása pedig ezen az úton művelhető.

A szerzetesi közösség tagjai két szinten – csoportos és egyéni – testesítik meg a buddhizmust. Csoportszinten a kolostor történetére és a hagyományos tudásátadásra támaszkodnak, internalizálva az intézményi és csoportos narratívákat, ahol a chanbuddhizmust a Shaolin kultúra lényegeként tekintik. Egyéni szinten a Chan a vallási önművelés és a szerzetesek napi tevékenysége (ide értve a harcművészetet különbözőp gyakorlatait is) testesíti meg. Ezért az, hogy a Shaolin kungfu megtestesíti-e Chan-t, a gyakorló belső tartományától függ. Amellett, hogy a kolostorban élnek és elkötelezettek a harcművészetek iránt, a haladó, magas szinten gyakorlók arra törekszenek (törekvés alatt egyfajta hajtóerőre kell gondolnunk), hogy a buddhista etikai értékek szerint éljenek.

A kulturálisan beágyazott testi gyakorlattal kapcsolatos létező antropológiai elméletek rávilágítanak a buddhista tudás-, és képességátviteli folyamatokra a szerzetesi közösségen belül. Itt előtérbe kerül azon emberi képesség, amely megtestesíti a szerzetesi közösség átfogó narratívája által meghatározott vallási beállítottságokat, és előtérbe helyezi ezeket a buddhista gyakorlaton túlmutató tevékenységekben.

Összefoglalva, a jelentés megtestesülése a Shaolin kungfu gyakorlatában feltárja a személyes tapasztalatok, a kulturális összefüggések és a spirituális törekvések összekapcsolódását. Illusztrálja, hogyan válnak a testmozgások az emberi létezés, a jellemfejlődés és a spirituális növekedés feltárásának hatékony helyszíneivé és kiemelik a kungfu edzések által hordozható és közvetített jelentések mélységét és szélességét. A buddhista harcművészeti stílusok eredetét a Shaolin Kolostorhoz kötjük, melyek gyakorlása a fentiek mentén járul hozzá az emberi állapot gazdagabb megértéséhez.