Hongzhi Mester és a Song-kori Chan yulu | 宏智正觉与宋代禅语录

A „szavakon túli” belátás 超越言语的体悟


晓峰 Cserkész Gábor | 2026.08. v2
olvasási idő: 45p / 阅读时间:45分钟

CC BY-NC-ND 4.0 Megosztás


Paradox, tömör vagy hétköznapi példákon keresztül megmutatni a közvetlen tapasztalást, a ragaszkodás elengedését és a „kettősségen túli” látást – ez a mesterek egyfajta különös művészete. Harcművészet-gyakorlóként a Chan yulu (禅语录, yǔlù) irodalmához – vagyis a Chan mesterek feljegyzett mondásaihoz és tanításaihoz – nem elsősorban elméleti kutatáson keresztül kerültem közel. Az autentikus kungfu gyakorlása során Mesteremtől tanítóverseket (拳诀, quánjué) kaptam, amelyek közel negyven évnyi gyakorlati tapasztalat során fokozatosan elvezettek a Chan yulu sajátos nyelvének felismeréséhez. A harcművészeti tanítóversekben a mozgás, a testhasználat és a belső tapasztalat gyakran tömör, metaforikus nyelven jelenik meg. Ezeken keresztül ismertem fel a Chan yulu hasonlóan sűrített, közvetett és tapasztalati nyelvét. Ez a felismerés csak lassan, hosszú évek során vált bennem tudatossá, majd tavaly újra előtérbe került, amikor Hangzhouban járva felkerestem a Lingyin-templomot (灵隐寺, Língyǐn Sì).




Lingyin templom (灵隐寺) negyedik fő csarnoka, a Gyógyító Buddha csarnoka (药师殿) előtti lépcsősoron


A hegyek között fekvő templom atmoszférájában egyszerre volt jelen a Chan hagyománya, a hegyi kolostorok világa és az a kulturális közeg, amelyhez a kínai harcművészetek hagyományai is kapcsolódnak. E különös találkozás számomra saját gyakorlati tapasztalataimat is új megvilágításba helyezte: amit a harcművészetben a testen, a mozgáson és a tanítóverseken keresztül ismertem meg, annak párhuzamaira a Chan szövegeiben is ráismertem.

A harcművészeti tanítóversek (拳诀, quánjué) és a Chan yulu (禅语录, yǔlù) nyelvi szerkezete nem pusztán hasonló, hanem ugyanazt a tapasztalati problémát kezeli: hogyan lehet szavakkal rámutatni valamire, amit valójában csak gyakorlással lehet felismerni. Ez a cikk erről szól.

A Lingyin-templom (灵隐寺, Língyǐn Sì) Hangzhouban, a Nyugati-tó vidékén található, és Kína egyik jelentős történelmi buddhista kolostora. Egy időben itt Hongzhi Zhengjue (宏智正觉, 1091–1157), a Song-kori Chan egyik meghatározó mestere volt az apát. A Lingyin a Song-kori buddhizmus és Chan-hagyomány fontos kolostori központjai közé tartozott. Személyes látogatásunk során különös élmény volt egy olyan történelmi térben állni, amely Hongzhi életéhez és ahhoz a Chan-hagyományhoz kapcsolódik, amelynek yulu (语录, yǔlù) szövegeiben a tanítás, a költészet és a „szavakon túli” belátás sajátos módon kapcsolódik össze. Hiszen valami hasonló történik a harcművészeti tanítóversekben is: a szavak önmagukban nem a lényeget adják át. A rövid sorok, képek és metaforák mögött ott van az a tapasztalat, amelyet a gyakorlónak nem egyszerűen megértenie, hanem átéreznie és megvalósítania kell. A vers ezért nem kész magyarázatot ad, hanem rámutat valamire, amit végül csak a gyakorlásban lehet felismerni.

A Song-dinasztia (960–1279) nemcsak a kínai harcművészet történelmében volt fontos korszak, hanem jelentős társadalmi és kulturális változások időszaka is volt.

A kínai harcművészeti kultúra fejlődése és társadalmi terjedése rendkívüli mértékben felgyorsult. A korai Song császárok a hadsereg központosítására és reformjára törekedtek, miközben a katonai tudást egyre szélesebb körben rendszerezték és tették hozzáférhetővé. A katonai és harci készségek egyre inkább a társadalom szélesebb rétegeihez is eljutottak. A gazdaságilag önfenntartó polgári háztartások szükség esetén mozgósíthatók és kiképezhetők voltak, ami a helyi védelem olcsóbb és rugalmasabb formáját jelentette az állam számára. Ezért jelent meg a harci tudás egyre aktívabban a hétköznapi életben és olyan történeti környezetet teremtett, amelyben a kínai harcművészetek gyakorlása, átadása és későbbi önálló hagyományainak kialakulása korábban nem látott lendületet kapott.

Eközben a Chan-irodalmában egyre nagyobb szerepet kaptak a mesterek mondásait és tanításait rögzítő yulu (mondásfeljegyzések, 语录, yǔlù), valamint a mesterek életét és a Dharma átadásának történetét elbeszélő denglu (a lámpás átadásának feljegyzései, 灯录, dēnglù) hagyományai. Utóbbiak a Chan hagyomány dharmaátadási vonalát, a mesterek életrajzi adatait, találkozási párbeszédeit, mondásait és gyakran verseit rögzítő történeti-irodalmi művek (a „lámpás” metaforája arra utal, hogy a Dharma fénye mesterről tanítványra adódik tovább). A Chan közismert „nem támaszkodik szavakra és írásjegyekre” (不立文字, bù lì wénzì) elve látszólag ellentmondott ennek az egyre erősödő yulu irodalmi kultúrának. Maga a hagyomány árnyaltabban értelmezte ezt az elvet.

Guifeng Zongmi (圭峰宗密, Guīfēng Zōngmì, 780–841) a "Chan eredetének forrásaihoz fűzött összes kommentár előszavában" (禅源诸诠集都序, Chányuán zhūquán jí dūxù) hangsúlyozza, hogy a „nem támaszkodik írásjegyekre” nem jelenti a szövegek és tanítások teljes elutasítását:


A yulu-gyűjtemények a hagyományos gondolkodást megkérdőjelező párbeszédei a Chan jellegzetes irodalmi formájává váltak. Bár középpontjukban a mesterek tanításai és párbeszédei álltak, a Song-kori yulu rendszeresen tartalmazott saját szerzői műveket is. Különösen fontos szerepet kapott a költészet, amely a Song során egyre gazdagabb műfaji formákat öltött és a Chan-yulu meghatározó részévé vált.




Hongzhi Zhengjue (宏智正覺, 1091–1157) a Tiantong-templom (天童寺) Ősök csarnokában
天童宏智老人像 育王妙喜宗杲讚 - „A Tiantong-hegyi Hongzhi öreg mester portréja; dicsőítését írta az Ayuwang-hegyi Miaoxi Zonggao”
(A kövön olvasható vers és magyar fordítása a cikk alján olvasható)


Hongzhi yulu-ja (宏智錄, Hóngzhì lù, vagy teljes címen: 《宏智禪師廣錄》, Hóngzhì Chánshī guǎnglù) különösen jól példázza ezt a folyamatot. A Mester a korszak egyik legjelentősebb Chan-mestere volt, és fontos szerepet játszott a Caodong-iskola (曹洞, Cáodòng) hagyományának továbbadásában. Kiterjedt yulu-ja a Song-kori Chan egyik gazdag költészeti anyagát őrzi. Hírnevét és yulu-jának jelentőségét ugyanakkor a Linji-iskolabeli (临济, Línjì) kortársai, Yuanwu Keqin (圆悟克勤, Yuánwù Kèqín, 1063–1135) és tanítványa, Dahui Zonggao (大慧宗杲, Dàhuì Zōnggǎo, 1089–1163) is jól példázzák. Ők a kanhua (a mondás vizsgálata, 看话, kànhuà) módszerének kidolgozásáról és elterjesztéséről váltak ismertté.

Hongzhi yulu-ja azonban Yuanwuéhoz és Dahuiéhoz képest különösen gazdag költészeti anyagot és változatos műfajokat tartalmaz, ezért alkalmas annak bemutatására, milyen sokrétű volt a Song-kori Chan-yulu irodalmi világa. Nevéhez szorosan kapcsolódik a „csendes megvilágítás” (默照, mòzhào) kifejezés, amely a Caodong-hagyomány meditációs gyakorlatának egyik meghatározó fogalmává vált. A csend (默, mò) egyúttal költészetének visszatérő témája és képe. Termékeny íróként, aki következetesen hangsúlyozta a Chan „szavakon túli” (不立文字, bù lì wénzì) természetét, Hongzhi különösen jól példázza a szavak nélküli belátás és az irodalmi kifejezés kapcsolatát. Írásai azt az értelmezést is árnyalják, amely a Song-kori szerzetesek irodalmi tevékenységét az úgynevezett „irodalmi Chan” (文字禅, wénzì Chán) részeként értelmezi. Műveltsége és költői tudása ugyanis nem állt szemben a Chan gyakorlatával, hanem szervesen kapcsolódott a kolostori élethez és a tanítás közvetítéséhez. A „A Kőkapu irodalmi Chanja” (石门文字禅, Shímén Wénzì Chán) előszava (《石門文字禪序》 Shímén Wénzì Chán Xù) maga is a Chan és az irodalom kapcsolatát tárgyalja, s felteszi a kérdést:


    而曰禪與文字有二乎哉

    „És mondhatjuk-e, hogy a Chan és az írás/szöveg kettő volna?”

    Huihong (惠洪, Huìhóng, 1071–1128), „A Shimen Wenzi Chan előszava” (《石門文字禪序》, Shímén Wénzì Chán Xù)

Ugyanakkor a Chan „nem támaszkodik szavakra és írásjegyekre” (不立文字, bù lì wénzì) alapelve meghatározta költészetének jellegét is. Versei így olyan irodalmi világot teremtenek, amelyben a nyelv egyszerre válik a Chan-buddhista belátás kifejezőeszközévé és saját korlátainak megmutatójává.

A Chan yulu így a Hongzhi Chan-mesterről paradox képet rajzol: egyszerre jelenik meg benne mint az irodalmi műveltség és kifejezés mestere, valamint mint a szavakhoz és írásjegyekhez való ragaszkodás kritikus bírálója. A Chan és az irodalom viszonya ezért nem egyszerű ellentétként, hanem a nyelv használata és meghaladása közötti feszültségként értelmezhető.

A harcművészeti tanítóversek hasonló módon, egyszerre szolgálják a tudás pontos átadását és mutatnak túl a szavakon. A tömör, metaforikus sorok nem egyszerűen technikai utasításokat rögzítenek, hanem olyan testi tapasztalatokra utalnak, amelyek pusztán intellektuálisan nem sajátíthatók el. A vers így egyszerre őriz és rejt: megőrzi a mester tapasztalatának lényegét, miközben a valódi megértést a gyakorlásra bízza. A tanítóvers értelme ezért nem pusztán megfejthető, hanem a testben, a mozgásban és a gyakorlás során válik felismerhetővé.

Hadd mutassam közelebbről:

A yulu és a harcművészeti tanítóversek
禅宗语录与武术歌诀


Ahogy fentebb már utaltam rá, a Song-korban a harci tudás fokozatosan kilépett a hivatásos katonai körből, és a mindennapi élet részévé lett. A fegyverhasználat és más testi készségek művelése a helyi közösségekben is megjelent, miközben a katonai tudás rendszerezése és írásos rögzítése új műfajokat és közvetítési formákat hozott létre: katonai kézikönyveket, illusztrált technikai leírásokat, valamint tömör, versszerű tanításokat és formulákat. Ugyanebben a történelmi közegben a Chan tanítás is egyre közvetlenebb, tapasztalati és köznyelvi formákban jelent meg. A két hagyomány között közvetlen történeti kapcsolatot nem szükséges feltételeznünk ahhoz, hogy felismerjük: ugyanabban a kulturális közegben fejlődtek, amelyben a testi gyakorlás, a közvetlen tapasztalat és a tömör, metaforikus kifejezés egyaránt fontos szerepet kapott.

Hongzhi Zhengjue (宏智正觉, 1091–1157) és Yue Fei (岳飞, 1103–1142) kortársak voltak: életük 39 éven át átfedte egymást. Életük jelentős része az Északi Song összeomlásának és a Déli Song kialakulásának időszakára esett. Miközben Yue Fei a katonai kultúra és a harci világ egyik legismertebb alakjává vált, Hongzhi ugyanebben a történelmi korban a Chan buddhizmus egyik legjelentősebb mestere volt. Ez jól érzékelteti, hogy a 12. századi Song világában a Chan kolostori kultúra, az irodalom, a katonai reformok és a harci kultúra ugyanannak a rendkívül dinamikus történelmi korszaknak a részei voltak. Különösen érdekes történeti egybeesés, hogy Hongzhi 1138-ban a hangzhoui Lingyin-templom apátja volt, miközben Yue Fei már a Déli Song egyik legjelentősebb hadvezéreként szolgált. Bár személyes kapcsolatukról nincs hiteles történelmi feljegyzés, mindketten a Song kor kiemelkedő alakjai voltak: Hongzhi a Chan kolostori kultúra, Yue Fei pedig a katonai világ meghatározó szereplőjeként.

Ez különösen érdekessé teszi a harcművészeti tanítóversek és a Chan yulu-irodalom nyelvének összevetését.

Mindkettőben megjelenik a közvetlenség, a tömörség, a metaforikus kifejezés és a közvetlen tapasztalatra való utalás. A tanítóvers nem részletes technikai leírást ad, ahogyan a yulu sem fogalmi magyarázattal közvetíti a Chan felismerést. A két hagyomány ezért nem csupán nyelvi formáiban, hanem funkcionális és pedagógiai működésében is rokonságot mutat.

A yulu a mesterek tanításainak, párbeszédeinek, mondásainak és verseinek rögzítésére szolgált. Nem pusztán elméleti ismereteket közvetítettek, hanem a tanítvány közvetlen felismerését és gyakorlását segítették. A vers ezért ebben a közegben sem egyszerűen irodalmi alkotás. A song (颂, sòng) vagy gāthā gyakran egy korábbi mondásra, történetre vagy felismerésre adott sűrített válasz, amelynek jelentését a tanítványnak saját gyakorlatán keresztül kell kibontania. Hongzhi yulu-jának egyik kötete külön songgu (颂古, sònggǔ) cím alatt sorolja a korábbi Chan-esetekre adott verses válaszokat, miközben a mű egészében beszédek, párbeszédek és költői válaszok egyaránt fennmaradtak.

Hasonló funkciót töltenek be a kínai harcművészetekben az ökölversek (quánjué, 拳诀), a verses formulák (gējué, 歌诀) és a harci dalok (quángē, 拳歌). Ezek rövid, könnyen megjegyezhető sorokban sűrítik a testhasználat, a mozgás, az erőkifejtés vagy az adott iskola gyakorlásának alapelveit. A formula azonban nem feltétlenül technikai leírás. A „lágyság”, „keménység”, „üresség”, „teltség”, „felhő”, „víz” vagy „gyökér” képei olyan tapasztalati viszonyokra utalhatnak, amelyeket a gyakorlónak nem csupán megértenie, hanem testileg megvalósítania kell. A kínai szöveghagyományban az ököltechnika (quánfǎ, 拳法) fogalma maga is a pusztakezes harci technikák és módszerek (quánshù, 拳术) fogalmához kapcsolódik.


    纔涉意思,便成埋沒去也。
    便能順應還來對事,事事無礙。

    „Amint belelépsz a szándékos gondolkodásba, máris elveszted [azt].
    Így válhat képessé arra, hogy visszatérve a dolgokhoz természetesen alkalmazkodjon; minden dologban akadálytalanná válik.”

    Hongzhi chanshi guanglu (宏智禅师广录, Hóngzhì chánshī guǎnglù), 6. tekercs (卷第六).

Hongzhi itt közvetlenül kapcsolja össze a gondolati kapaszkodás elengedését azzal, hogy az ember „szabadon és akadálytalanul alkalmazkodik a dolgokhoz”. Ugyanebben a szövegrészben megjelenik a 无心 fogalma is: 「无心道者能如此,未得无心也大难」. A hangsúly nem a tudat megszüntetésén van, hanem azon, hogy a gyakorló ne merev gondolati konstrukciókon keresztül viszonyuljon a tapasztalathoz.

A harcművészeti tanítóversekben ehhez feltűnően hasonló szemlélet jelenik meg:


    无意之中是真意

    A szándék-nélküliségben rejlik az igazi szándék.

    harcművészeti tanítóvers (拳诀, quánjué).

Harcművészeti értelemben ez nem azt jelenti, hogy nincs szándék vagy tudatosság. Éppen ellenkezőleg: a mozgás akkor válhat igazán természetessé és hatékonnyá, amikor a gyakorló már nem akaratosan irányít minden részletet. A „szándék-nélküliség” ezért nem a tudatos jelenlét hiánya, hanem a merev, fogalmi és akarati kontroll elengedése. A megszerzett, ügyetlen erő és a zavaró gondolatok elengedésével válik lehetővé, hogy a gyakorló természetesen alkalmazkodjon a helyzethez: 无意之中是真意,卸下后天拙力与杂念,方能应物自然。

Ebben rejlik a két hagyomány egyik fontos közös vonása: a tanítóvers nem helyettesíti a gyakorlatot. A harcművészet mélyebb megértése és tényleges elsajátítása ugyanis nem valósítható meg pusztán értelmi megértés és logikus gondolkodás révén. Aki a technikát kizárólag fogalmakon, szabályokon és tudatos elemzésen keresztül próbálja megragadni, könnyen éppen annak lényegétől távolodik el. A tanítóvers ezért nem részletes magyarázatot ad, hanem túllép a fogalmi megértésen, és az átérzés, a közvetlen tapasztalat felé irányítja a gyakorlót.




gyakorlás (Jueshan Barnóczki Jánossal) - Xing Long Tang


Ebben a tekintetben a harcművészeti gyakorlat és a Chan gyakorlása között mélyebb párhuzam rajzolódik ki: a valódi technika, miként a Chan felismerése is, végső soron túl van a gondolkodáson és a szavakon. Ahogyan a Chan gong'an (公案, gōng'àn) vagy egy Hongzhi-féle költői válasz sem feltétlenül magyarázza meg, „mit kell gondolni”, úgy a harcművészeti quánjué sem mindig mondja meg lépésről lépésre, „mit kell csinálni”. Mindkettő sűrít és rámutat: a szavakon keresztül valami olyasmire irányít, amit végül csak a gyakorló közvetlen tapasztalata képes feltárni.

A párhuzam különösen jól látható a paradox nyelv használatában. A Chan költészetében a csend és a beszéd, a mozdulatlanság és a mozgás, az egy és a sok egymásra utaló képekké válhatnak. Hongzhi verseiben például a nádivirág (芦花, lúhuā) és a „fehérség” képei visszatérően jelennek meg a különbség és azonosság viszonyának kifejezésére. A harcművészeti tanítóversekben ehhez hasonlóan jelenik meg a lágyság (柔, róu) és keménység (刚, gāng), a mozgás és nyugalom, az üresség és teltség egysége. Egy későbbi, a Shaolin öt formáját összefoglaló Öt ököl összefoglaló verse (五拳总诀歌) például közvetlenül egymás mellé állítja a „mozgásban csendet” és a „keménységben lágyságot”: „动中求静静不止” és „刚中有柔柔带刚”. Ez jól szemlélteti, hogyan képes a verses formula egy egész gyakorlási elvet néhány sorba sűríteni.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a harcművészeti tanítóversek a Chan yulu közvetlen folytatásai lennének. A két hagyomány eltérő történeti és kulturális közegben alakult ki. A kapcsolatot inkább abban érdemes látni, hogy hasonló pedagógiai és poétikai megoldással közvetítenek gyakorlati tudást: a közvetlen tapasztalatból származó ismeretet rövid, emlékezetes és metaforikus nyelvi formába sűrítik. Ezért a harcművészeti gejue (歌诀, gējué) és quanjue (拳诀, quánjué) esetében is célszerű különválasztani a történetileg korai forrásokat a későbbi, visszatekintő hagyományoktól.

A kapcsolat így egyetlen folyamatban foglalható össze: mesteri tapasztalat – sűrített nyelvi formula – tanítványi értelmezés és átérzés – gyakorlati megvalósítás. A yulu esetében ez elsősorban a Dharma és a Chan-belátás közvetítését szolgálja, a harcművészetben pedig a testben megvalósuló tudásét. A közös alap azonban az, hogy a szó nem maga a tudás, hanem annak irányt mutató nyoma. A tanítóvers ezért nem azért hatékony, mert mindent kimond, hanem mert elegendő teret hagy a gyakorlónak ahhoz, hogy a kimondottakat saját tapasztalatában váltsa valósággá.

A Chan yulu (语录, yǔlù) és a harcművészeti tanítóversek között ezért a tanítás és a gyakorlás hasonló működésmódját látom. Mindkettő olyan nyelvet használ, amely önmagán túlra mutat. A mester szavai nem azért születnek, hogy a gyakorló egy fogalmi magyarázatot sajátítson el, hanem azért, hogy valamire ráirányítsák a figyelmét. A Chanban ez a felismerés, a harcművészetben pedig a testben megvalósuló alapelv felé mutat. A vers tehát egyik esetben sem maga a végső tudás. Inkább egy iránytű: a lényeg nem az, hogy a gyakorló meg tudja-e magyarázni a szavakat, hanem hogy felismeri-e, és végül átéli-e azt, amire a szavak mutatnak.


Chan yulu
语录 (yǔlù)

Harcművészeti tanítóversek
拳诀、歌诀、拳歌

Szó → belátás
(szó, 言语 yányǔ → belátás, 悟 wù)

Szó → testi tapasztalat
(szó, 言语 yányǔ → testi tapasztalat, 体验 tǐyàn)

Metafora → felismerés
(metafora, 譬喻 pìyù → felismerés, 悟 wù)

Metafora → mozgásérzet
(metafora, 譬喻 pìyù → mozgásérzet, 动感 dònggǎn)

Mondás → gyakorlás
(mondás, 语 yǔ → gyakorlás, 修行 xiūxíng)

Formula → gyakorlás
(formula, 诀 jué → gyakorlás, 练功 liàngōng)

Kimondott → kimondhatatlan
(kimondott, 言说 yánshuō → kimondhatatlan, 不可说 bùkě shuō)

Megfogalmazott → testileg megvalósított
(megfogalmazott, 言说 yánshuō → megvalósítás, 实践 shíjiàn)

A szöveg mutat valamire
(mutatni, 指示 zhǐshì)

A szöveg mutat valamire
(mutatni, 指示 zhǐshì)

A megértés nem pusztán intellektuális
(megértés, 理解 lǐjiě)

A megértés nem pusztán intellektuális
(megértés, 理解 lǐjiě)

A mester szava nem helyettesíti a felismerést
(mester, 师 shī → felismerés, 悟 wù)

A mester verse nem helyettesíti a gyakorlást
(mester, 师 shī → gyakorlás, 练功 liàngōng)

„Értsd meg, mire mutat”
(megérteni, 悟 wù)

„Érezd meg, amit mutat”
(érezni, 感受 gǎnshòu)



A Chan-költészet problémája
禅诗的问题


A Chan és a kínai költészet kapcsolata különösen a Song-dinasztia idején vált jelentőssé. A korszak költői és irodalomkritikusai – köztük Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101, más néven Su Dongpo 苏东坡), Huang Tingjian (黄庭坚, Huáng Tíngjiān, 1045–1105) és Yan Yu (严羽, Yán Yǔ, 1192–1245) – különböző módokon foglalkoztak a Chan és a költészet viszonyával. Su Shi költészetében a Chan tapasztalati szemlélete a literátus kultúrával és a daoista gondolkodással kapcsolódott össze; Huang Tingjian a költői hagyomány tudatos átformálásával, a tömör és sűrített kifejezésmóddal vált a Song-kori költészet meghatározó alakjává. A kapcsolat elméleti megfogalmazása azonban különösen világosan jelenik meg Yan Yu 《沧浪诗话》 (Cānglàng shīhuà) című művében. Yan Yu a költői felismerést a Chan tapasztalatához hasonló 妙悟 (miàowù), vagyis „csodálatos felismerés” fogalmával ragadja meg, és a költészet megértését nem pusztán szabályok és technikák elsajátításaként, hanem közvetlen belátásként értelmezi. Így a vers értéke sem kizárólag a formai tökéletességben, hanem a költői tapasztalat közvetlen és intuitív megragadásában rejlik.

Igen tudom... ez első látásra ellentmondásosnak tűnhet, hiszen a Chan hagyományának egyik később nagy hatású formulája szerint a tanítás „nem támaszkodik szavakra és írásjegyekre” (不立文字, bù lì wénzì). Ez azonban nem az írásbeliség vagy a szövegek elutasítását jelenti, hanem arra utal, hogy a Chan felismerése nem meríthető ki fogalmi magyarázatokban és szövegek tanulmányozásában. Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezzel együtt, a Chan-szerzetesek már a Tang-kortól jelentős mennyiségű költészetet és más irodalmi művet hoztak létre. A Song-korban ez csak tovább erősödött, és a költészet a yulu (语录, yǔlù) irodalmának is szerves részévé vált. A híres párbeszédek és a gong'an (公案, gōng'àn) irodalom mellett fontos szerepet kapott az „irodalmi Chan” (文字禅, wénzì Chán) fogalma is. A kor Chan története így nem az írásbeliség és a Chan-gyakorlás szembenállását, hanem inkább ezek sajátos egymásba fonódását mutatja. Mire a „文字禅” fogalma a Chan diskurzusának részévé vált, a Chan-szerzetesek már évszázadok óta használták a költői és irodalmi formákat a tanítás, a tapasztalat és a felismerés közvetítésére.

Hongzhi esetében ennek különösen fontos szerepe van.

A hozzá kapcsolódó „csendes megvilágítás” (默照, mòzhào) a Caodong-iskola (曹洞, Cáodòng) meditációs gyakorlatának meghatározó fogalmává vált. Költészetében a csend (默, mò) visszatérő motívum, amely a meditáció nyugalmára és a szavakon túli belátásra utal. Hongzhi számára azonban a csend nem egyszerűen a nyelv hiánya. A buddhista nem-kettősség (不二, bù'èr) szemléletében a csend és a nyelv sem választható el mereven egymástól. A „szavakon túli” belátás ezért nem feltétlenül marad kimondhatatlan: a költői nyelv maga is a rámutatás eszközévé válhat, amelyen keresztül a közvetlen tapasztalat és a nyelven túli belátás költői formában jelenik meg. Ez adja Hongzhi yulu-jának egyik alapvető paradoxonát: a Chan-mester egyszerre tekint túl a szavakon, és használja a szavakat a belátás kifejezésére. A költészet így nem a Chan alapelveivel szembeni tevékenység, hanem azok sajátos megnyilvánulási formája lehet.

A Chan-költészet célja ezért nem egyszerűen egy tanítás megfogalmazása vagy egy vallási felismerés fogalmi közlése. A vers gyakran éppen azzal fejti ki hatását, hogy nem ad teljes és lezárt magyarázatot. Képei, ellentétei és tömör megfogalmazásai a gyakorlót a fogalmi megértés határáig vezetik, majd a közvetlen tapasztalat felé irányítják. A költői szó ebben az értelemben nem maga a belátás, hanem eszköz arra, hogy a gyakorló túllépjen a pusztán értelmi megértésen. A vers nem azt mondja meg, mit kell gondolni, hanem rámutat valamire, amit végül a gyakorlónak saját tapasztalatában kell felismernie.

Ez a sajátosság különösen fontossá válik a Chan yulu és a harcművészeti tanítóversek összevetésében. Mindkét esetben olyan tudásról van szó, amelyet nem lehet teljes egészében fogalmakba zárni. A mester szava rövid és sűrített formában irányt mutat, de a tényleges megértés csak a gyakorlásban bontakozik ki. A Chanban ez a belátás, a harcművészetben pedig a mozgás és a technika közvetlen, testi megvalósulása. A szó tehát mindkét hagyományban egyszerre közvetítő és önmagán túlmutató: elvezet valamihez, ami végül nem merül ki a szavakban.



A szavak továbbadása: a yulu és a költészet helye a Song-dinasztia kori Chanban
语录与诗歌在宋代禅宗中的位置


A yulu meghatározása 语录的界定

A "feljegyzett mondások", azaz a yulu (语录, yǔlù) eredetéről szóló hagyomány szerint a Tang-korban a Chan-mesterek tanítványai titokban jegyezték fel mestereik tanításait és cselekedeteit. Az olyan művek, mint a Linji feljegyzései (临济录, Línjì lù), később a Chan-irodalom klasszikusaivá váltak. A modern kutatás szerint azonban a Tang-kori mesterekhez kapcsolt yulu-szövegek nagyrészt a Song-korban nyerték el ismert formájukat, korábbi anyagok átdolgozásával és kibővítésével. A yulu Song előtti eredete ezért továbbra is bizonytalan. Ettől függetlenül a Chan-mester szavainak és cselekedeteinek lejegyzése – mint a megvilágosodott, élő Buddha működésének megjelenítése – alapvető maradt. A yulu a Song-kortól a modern időkig Kína Chan-irodalmának meghatározó szövegtípusává vált.

A hagyományos kép a spontán módon megszólaló, írástudatlan Chan-bölcset állítja középpontba. Ennek ellenére már a korai yulu-gyűjtemények is számos, a mesterekhez kapcsolt írást tartalmaztak. A yulu ezért két, egymással összefüggő értelemben használatos: egyrészt irodalmi műfajként a mester feljegyzett tanításait és beszélgetéseit jelöli, másrészt egyetlen Chan-mester szélesebb írásos korpuszának gyűjtőfogalma. Ezekben a gyűjteményekben a tanítások mellett versek, levelek, prózai dharma-tanítások és más szövegek is helyet kaphatnak.

A yulu-gyűjtemények – például yulu (语录, yǔlù), guanglu (广录, guǎnglù), bielu (别录, biélù) vagy lu (录, lù) címen – rendszerint egyetlen Chan-mester tanításait és írásait gyűjtik össze. Ez különíti el őket a „lámpás-feljegyzésektől” (denglu, 灯录, dēnglù), amelyek több mester történeteit, párbeszédeit és verseit gyűjtik össze, gyakran a Chan-vonalak és a Dharma-átadás rendjét is bemutatva. A több mestert egyesítő művek, például a Négy mester feljegyzett mondásai (四家语录, Sìjiā yǔlù) vagy a Régi tiszteletre méltó mesterek feljegyzett mondásai (古尊宿语录, Gǔzūnsù yǔlù), is elsősorban az egyes mesterekhez kapcsolódó tanításokat rendezik össze, nem pedig a Dharma-vonal történetét követik.

A yulu és a denglu ugyanakkor szoros kapcsolatban áll egymással. Mindkettő használ dialógusos és anekdotikus szerkezetet, valamint közvetlen, félig köznyelvi nyelvezetet. A denglu gyakran yulu-anyagból merített, és később maga is forrásul szolgált yulu-szövegekhez. A Jingde-korszak lámpásának átadása (Jingde chuandeng lu, 景德传灯录, Jǐngdé chuándēnglù, 1004) például előszavában a mesterek yulu-szövegeit is forrásként nevezi meg. A fő különbség a szerkesztési és irodalmi keretben ragadható meg: a denglu elsősorban életrajzi és hagyománytörténeti, míg a yulu elsősorban a mester tanításainak, párbeszédeinek és írásainak közegére épül.

A yulu-gyűjtemények tanításai főként formális tanításokhoz (shangtang, 上堂, shàngtáng) és informális tanításokhoz (xiaocan, 小参, xiǎocān) kötődnek. A mester párbeszédet folytathat egy tanítvánnyal, egy gong’an-esetet (公案, gōng'àn) tárgyalhat, vagy egy kérdésre és aktuális eseményre válaszolhat. A tanításokat gyakran költői és metaforikus nyelv szövi át, a prózai részeket pedig verssorok vagy teljes versek egészítik ki.




tekercsek (illusztráció)


A yulu irodalmi karakterét ezért nemcsak a prózai tanítások, hanem a költészet és más műfajok is meghatározzák. Hongzhi yulu-gyűjteménye ennek különösen fontos példája: a Song-kori Chan számos kialakult költői műfaját magában foglalja, és jól mutatja, milyen szorosan kapcsolódott a költészet a Chan-kolostor vallási és mindennapi életéhez.


A yulu költészete és kiadástörténete 语录中的诗歌与刊行史

A Chan és a költészet kapcsolatának megértésében mindmáig meghatározó szerepet játszanak Huineng, a Hatodik Pátriárka (惠能, Huìnéng, 638–713) megvilágosodási versei. Platform Szútrája (六祖坛经, Liùzǔ tánjīng) jól ismert története szerint Huineng írástudatlan, délről származó fiatalember volt, aki a Gyémántszútra recitálásának hallatán ébredt rá a tanítás lényegére. Ezt követően felkereste Hongrent, az Ötödik Pátriárkát (弘忍, Hóngrěn, 602–675), akinek kolostorában kezdetben segédmunkásként dolgozott.

Hongren, aki dharmautódját kereste, versenyt hirdetett szerzetesei között, hogy verseik alapján felismerje, ki rendelkezik a legmélyebb belátással. A szerzetesek Shenxiu, a főtanítvány (神秀, Shénxiù, 606–706) úgynevezett „elmeversét” (心偈, xīnjì) várták. Shenxiu éjszaka titokban felírta versét a kolostor falára:


Hongren másnap megdicsérte a verset, de jelezte Shenxiunak, hogy még nem jutott el a valódi belátásig. Huineng, amikor hallott a versről, megkérte egyik társát, hogy olvassa fel neki, mivel maga nem tudott olvasni. A vers hallatán felismerte annak jelentését, majd saját „eredeti elméjét” is versben fejezte ki:


A szerzetesek megdöbbentek Huineng versén, Hongren pedig felismerte annak mély belátását. Éjszaka magához hívatta Huinenget, ismét elmagyarázta neki a Gyémántszútrát, majd átadta neki a dharmát, valamint a pátriárkai átadást jelképező köntöst és alamizsnástálat.

Ez a történet – a Chan mester–tanítványi átadás egyik alapvető eredetmítosza – jól szemlélteti a szavakon túli belátás és az írásbeliség közötti feszültséget. Huineng írástudatlan, mégis éppen a nyelv és a buddhista tanítás közegében jut el a belátáshoz: először a Gyémántszútra recitálását hallva, majd Hongren magyarázata révén. „Valódi tudatát” pedig maga is költői formában fejezi ki, a mahájána szútrákra, köztük a Gyémántszútrára jellemző tagadó és meghaladó nyelvezettel.

A Hatodik Pátriárka Platform Szútrája történetében a költészet így a tanítás átadásának kitüntetett médiumává válik. Az „ébredési vers” nem egyszerűen költemény, hanem a megvilágosodás hiteles tanúsága: a tanítvány a mester előtt, egyszeri alkalommal fejezi ki benne hirtelen belátását. Később a kínai és indiai pátriárkákhoz egyaránt megvilágosodási és átadási verseket kapcsoltak, tovább erősítve a költészet vallási funkcióját.

A Tang- és Song-korban természetesen számtalan vers született, amelyeknek nem az ébredés pillanatának megragadása volt a céljuk. De az a meggyőződés, hogy a költészet képes a dharmát közvetíteni és a megvilágosodott elmét kifejezni, alapvető maradt a szerzetesi költészetben, és meghatározó szerepet játszott a yulu költői műfajainak kialakulásában. Ezt a folyamatot több kulturális és irodalmi hatás is erősítette. A Tang-kortól kezdve egyre jelentősebbé vált a költő-szerzetesek sajátos költészete, valamint a buddhista és didaktikus versek. Emellett olyan művelt laikusok buddhizmussal áthatott költészete is hatott erre a hagyományra, mint Wang Wei (王维, Wáng Wéi, 701–761), Bai Juyi (白居易, Bái Jūyì, 772–846) vagy a Song-kori Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101). Mindeközben a költői formák és témák is jelentős fejlődésen mentek keresztül.

A művelt Chan-szerzetesek szoros kapcsolatban álltak az elit literátus kultúrával, amelyben a költői műveltség nagyra értékelt, sok esetben pedig társadalmi elvárás volt. Ezért olyan költői gyakorlatokat is kialakítottak, amelyek jól illeszkedtek a kolostori élethez: dicsőítő verseket, halotti verseket, valamint buddhista ihletésű, egymásnak küldött verseket.

A költészet yulu-ban való elterjedését tehát egyszerre ösztönözte az irodalmi műveltség kultúrájának hatása és a kolostori élet sajátos igénye. Huineng története ugyanakkor mélyebb vallási alapot adott ennek a folyamatnak: a költészet a Chan hagyományában már korán a megvilágosodott belátás hiteles kifejezésének és a dharma közvetítésének tekintélyes formájává vált. Ez a szerep a Song-kori yulu-kiadásokban is fennmaradt, ahol a költészet a Chan-mester megvilágosodott szavainak és tetteinek szerves részévé vált.


A denglu és a Chan-költészet fejlődése a Tang-kortól a Song-korig 燈錄與禪詩從唐代到宋代的發展

A "Régi tiszteletre méltó mesterek feljegyzett mondásai" (古尊宿语录, Gǔzūnsù yǔlù)) és a fennmaradt önálló yulu-k alapján a költészet az Öt dinasztia korától vált rendszeres részévé a yulu-nak, a Song-korban pedig költői műfajai tovább bővültek. A „lámpás-feljegyzések” (denglu, 灯录, dēnglù) ugyanakkor azt mutatják, hogy a költészet már a Tang-kori Chan-hagyományban is fontos szerepet töltött be. Kiemelt helyet foglalnak el az átadási versek, amelyek a hét múltbeli Buddhához, a huszonhét pátriárkához és a hat kínai pátriárkához kapcsolódnak. Ezek az öt- vagy hétszótagos négysoros versek a dharma „elmétől elméig” történő átadását jelképezik. Már a legkorábbi fennmaradt denglu, a Patriarchális csarnok gyűjteménye (祖堂集, Zǔtáng jí), valamint a későbbi lámpás-feljegyzések is ilyen versekkel kezdik a mesterek bemutatását. A költészet így a tanítás és az átadási vonal hitelességének fontos kifejezőeszközévé vált.

A korai denglu-kban a mesterekhez gáthák és dicsőítő versek (赞, zàn), valamint hosszabb költemények is kapcsolódnak. A Jingde-korszak lámpásának átadása (Jingde chuandeng lu, 景德传灯录, Jǐngdé chuándēnglù, 1004) fő része már tömör párbeszédekre épül, de utolsó két fejezete különösen gazdag költészeti anyagot őriz. Ezek között olyan jelentős művek találhatók, mint Sengcan (僧璨, Sēngcàn) „Hit az elmében” (信心铭, Xìnxīn míng), Shítóu Xīqiān (石头希迁, 700–790) „A különbség és egység egyesítése” (参同契, Cāntóng qì) és Yǒngjiā Xuánjué (永嘉玄觉, 665–713) „A megvilágosodás éneke” (证道歌, Zhèngdào gē). Ez arra utal, hogy a Song-kor elejére a költészet már szerves része volt a Chan-mester képének és működésének: versben fejezhette ki belátását, taníthatta a dharmát, dicsőíthette mestereit és értelmezhette a Chan gyakorlatát.

A Song-korban a költészet tovább gazdagodott. A yulu-ban egyre több alkalmi és társadalmi vers, portrékat kísérő dicsőítő vers, valamint a régi esetekhez írt verses kommentár, vagyis a régi esetek verse (songgu, 颂古, sònggǔ) jelent meg. Ez utóbbi közvetlenül a denglu-ban megőrzött párbeszédekre és történetekre reagált. A későbbi denglu-k ezt a fejlődést már teljes formájában tükrözik. A Folytatólagos lámpás-feljegyzés (Xudeng lu, 续灯录, Xùdēnglù, 1103) külön fejezetet szentel a songgu-verseknek, míg a déli Song-kori Jiatai-korszak általános lámpás-feljegyzése (Jiatai pudeng lu, 嘉泰普灯录, Jiātài pǔdēnglù, 1202) már a yulu-ban kialakult költői műfajok széles körét tartalmazza: songgu, buddhista versek (jisong, 偈颂, jìsòng), búcsúversek, „hegyi tartózkodás” versek (山居, shānjū), Hanshan-imitációk, önmagát dicsőítő versek és mestereket magasztaló költemények egyaránt szerepelnek benne.

A Chan-költészetet külön antológiákban is gyűjtötték, köztük a Chan kapujának különböző pátriárkái és mesterei gáthái (禅门诸祖师偈颂, Chánmén zhūzǔshī jìsòng) című műben. Ezek a gyűjtemények a denglu és a yulu költészeti anyagát egyaránt megőrizték. Összességében a denglu azt mutatja, hogy a költészet nem a Song-korban jelent meg a Chanban: már a Tang-kori hagyományban is fontos vallási és tanítási szerepet töltött be, a Song-korban pedig műfajai tovább gazdagodtak, és a yulu szerves, elvárt részévé váltak.


A költő-szerzetesek és az írástudók hatása 詩僧與士大夫的影響

A denglu-kban fennmaradt Tang- és Öt dinasztia kori költészet mellett a yulu költészetének fontos forrását a költő-szerzetesek (诗僧, shīsēng) alkotásai jelentették. Ők elsősorban a művelt shi-költészetben (诗, shī) jeleskedtek, és verseik sokszor alig különböztek a művelt világi költők műveitől. A hagyományt a Tang-korban Jiaoran (皎然, Jiàorán, 730–799), Guanxiu (贯休, Guànxiū, 832–912) és Qiji (齐己, Qíjǐ, 863–937), a Song-korban pedig Qisong (契嵩, Qìsōng, 1007–1072), Canliao (参寥, Cānliáo, 1043–1091) és Juefan Huihong (觉范惠洪, Juéfàn Huìhóng, 1071–1128) képviselte. Költészetük gyakran évszakokról, tájakról, utazásokról, olvasásról és a múlt szemléléséről szólt. A buddhista témák mellett azonban kevés bennük a dicsőítő vers (赞, zàn), a felirat, a régi esethez írt verses kommentár (颂古, sònggǔ), a doktrinális vers vagy a gátha (偈颂, jìsòng). Ebben jelentősen különböznek a Chan yulu-k költészetétől.

A két hagyomány között mégis szoros kapcsolat alakult ki. A Chan-mestereknek is magas szintű irodalmi műveltségre volt szükségük, és egyes mesterek yulu-juk mellett külön shi-versgyűjteményt is készítettek. Az irodalmi műveltséggel bírókkal való versváltás a társadalmi kapcsolatok és a támogatói kör kialakításának is része lehetett. A Tang-korban Jiaoran (皎然, Jiàorán, 730–799) és Wei Yingwu (韦应物, Wéi Yìngwù, 737–792), a Songban pedig Canliao (参寥, Cānliáo, 1043–1091) és Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101) kapcsolata jól példázza ezt.

A költő-szerzetesi hagyományból több műfaj beépült a yulu-ba, különösen a „hegyi tartózkodás versei” (山居, shānjū), a rögtönzött és halászversek, a Hanshan-imitációk, valamint a búcsúversek. Utóbbiak a yulu-ban gyakran gáthák (偈颂, jìsòng) formájában jelentek meg, és a személyes búcsú buddhista nyelvezettel és képekkel telítődött. Ez jól mutatja, hogyan alakult át a literátus költészet egy része Chan-környezetté.

Ezen a ponton hadd hozzam vissza ismét a harcművészeti tanítóverseket. Ez a fejlődési folyamat egy további, a Chan-irodalmon kívül kialakuló, de azzal funkcionálisan rokon jelenségre, a harcművészeti tanítóversekre is ráirányítja a figyelmet. A költő-szerzetes és a buddhista gyakorló számára a vers a tanítás, a tapasztalat és a gyakorlás tömör közvetítésének eszköze lehetett; hasonló módon a harcművészetekben is kialakultak olyan rövid, könnyen megjegyezhető verses formulák, amelyek a testhasználat, a mozgás, az erőkifejtés és az adott iskola gyakorlásának alapelveit sűrítették. Ezt jól példázza az Öt ököl összefoglaló éneke (五拳总诀歌, Wǔquán zǒngjué gē), amelyben olyan megfogalmazások jelennek meg, mint a „mozgásban keresni a csendet” (动中求静, dòng zhōng qiú jìng), a „keménységben lágyság van, a lágyság keménységet hordoz” (刚中有柔,柔带刚, gāng zhōng yǒu róu, róu dài gāng), illetve a „Chan és ököl egy test” (禅拳一体, chán quán yī tǐ). Az ilyen formulák nem egyszerűen fogalmi meghatározások. A „keménység” és „lágyság”, a „mozgás” és „csend”, valamint az „üresség” és „teltség” közötti viszonyt olyan nyelven rögzítik, amely irányt mutat a gyakorlónak, de nem helyettesíti a gyakorlásban megszerzett tapasztalatot.

Metaforáik – például a lágyság, a keménység, az üresség, a teltség, a víz, a felhő vagy a gyökér képei – ezért olyan tapasztalati viszonyokra utalnak, amelyeket a gyakorlónak nem pusztán intellektuálisan kell megértenie, hanem a testben kell felismernie és megvalósítania. A harcművészeti tanítóvers ebben az értelemben nem egyszerűen a technika leírása, hanem a testi megvalósítás (身体实践, shēntǐ shíjiàn) felé mutató nyelvi eszköz. A mester verse nem helyettesíti a mestertől kapott gyakorlást, ahogyan a Chan mondása sem helyettesíti a felismerést.

Különösen érdekes az a történeti és kulturális helyzet, amikor a hívő buddhista gyakorló (佛教修行者, Fójiào xiūxíngzhě) egyben harcművészetet is gyakorol. Ebben az esetben a buddhista és Chan-kultúra metaforikus, közvetett tanítási nyelve találkozik a harcművészeti gyakorlás közvetlen, testi tapasztalatával. A „mozgásban keresni a csendet” (动中求静, dòng zhōng qiú jìng) például nem pusztán költői kép: a gyakorló számára olyan tapasztalati irányt jelöl, amelyben a mozgás közben válik felismerhetővé a belső nyugalom. Hasonlóképpen a „Chan és ököl egy test” (禅拳一体, chán quán yī tǐ) formulája nem feltétlenül két külön hagyomány egyszerű összekapcsolását jelenti, hanem annak kifejezését, hogy a gyakorlásban a testi és szellemi művelés egymástól elválaszthatatlanná válhat.

Így a tanítóvers nem egyszerűen irodalmi műfajjá, hanem a mesteri tudás átadásának (师传, shīchuán) sajátos eszközévé vált: olyan szöveggé, amelynek jelentése végül nem a szavakban, hanem a gyakorlásban tárul fel. Ebben a tekintetben a harcművészeti tanítóversek különösen közel kerülnek a Chan yulu nyelvéhez. Mindkettő esetében a szó nem végállomás, hanem útjelző: nem azt várja a gyakorlótól, hogy pusztán értelmezze a mondatot, hanem hogy felismerje, mire mutat, és azt saját tapasztalatában valósítsa meg.

Juefan Huihong és az „irodalmi Chan”

A Chan és a versek hagyományának egyik legfontosabb kapcsolódási pontja Juefan Huihong (觉范惠洪, Juéfàn Huìhóng, 1071–1128). Harminc tekercses gyűjteménye, a Shimen wenzi chan (石门文字禅, Shímén wénzì chán), vagyis az „irodalmi Chan”, egyszerre mutat literátus és Chan-jelleget. A gyűjteményben az ókori és szabályozott versek mellett gáthák, dicsőítő versek (赞, zàn) és feliratok (铭, míng) is szerepelnek, míg a songgu hiányzik. Huihong költészetének újdonsága elsősorban a műfajok kiterjedésében és irodalmi kidolgozottságában áll. Ugyanakkor versei és prózai művei tartalmilag szorosan kapcsolódnak a Chan yulu hagyományához. Különösen fontosak kapcsolatai Su Shivel (苏轼, Sū Shì, 1037–1101) és Huang Tingjiannel (黄庭坚, Huáng Tíngjiān, 1045–1105): verseikre válaszolt, azonos rímeket használt, és műveikről, kalligráfiájukról is írt.

Huihong számára Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101) és Huang Tingjian (黄庭坚, Huáng Tíngjiān, 1045–1105) a literátus műveltség és a Chan összekapcsolásának példái voltak. Munkásságuk jól mutatja azt a folyamatot, amelyben a Chan yulu költészete a vallási gyakorlat, a kolostori élet és a literátus kultúra találkozásában alakult ki.

A költő-szerzetesek és a világiak költészete

Huihong (惠洪, Huìhóng, 1071–1128) a buddhizmus iránt érdeklődő literátusok iránti figyelmével a Chan irodalmi megjelenítését tágította ki. Ez jól illeszkedik a yulu és a Shimen wenzi chan alapvető törekvéséhez: a Chan tanításának irodalmi formában való kifejezéséhez. A szerzetesek mellett világi buddhisták is jelentős mennyiségű tanító költeményt írtak, gyakran köznyelvi stílusban. Közülük különösen Wang Fanzhi (王梵志, Wáng Fànzhì, 6–7. század), Hanshan (寒山, Hánshān, 8–9. század) és Pang Jushi (庞居士, Páng jūshì, 740–808) emelhető ki. Verseik több eleme később a Song-kori yulu költészetében is megjelent.

Ráadásul Pang Jushi (庞居士, Páng jūshì) különösen érdekes, mert ritka példája a yulu-val rendelkező világi buddhistának.

Yulu-ja több mint száz verset tartalmaz, és valószínűleg eredetileg versgyűjtemény volt, amelyhez később a denglu-kból származó párbeszédeket illesztették. Írásainak legkorábbi ismert gyűjteménye a Pang Jushi gatháinak gyűjteménye (庞居士偈颂集, Páng jūshì jìsòng jí). A Chan yulu-kban Pang Jushi a Chan világi megvalósításának példájaként jelenik meg, és verseit Dahui is gyakran idézte világiakhoz írt leveleiben.

A Chan-mesterek és költő-szerzetesek költészete ugyanakkor a tágabb irodalmi műveltség hagyományának része volt. Közös műfajaik közé tartoztak a búcsúversek és az alkalmi költemények. A Tang-korban Wang Wei (王维, Wáng Wéi, 701–761) és Bai Juyi (白居易, Bái Jūyì, 772–846), a Songban pedig Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101) és Huang Tingjian (黄庭坚, Huáng Tíngjiān, 1045–1105) példája mutatja, hogy a Chan a kolostorokon kívül is fontos költői témává vált.

Su Shi (苏轼, Sū Shì, 1037–1101) költészetében ráadásul számos Chan-téma jelenik meg, hiszen rendszeresen váltott verseket szerzetesekkel, köztük Canliaóval (参寥, Cānliáo, 1043–1091). A Ming-korban kiadott Dongpo chanxi ji (东坡禅喜集, Dōngpō chánxǐ jí) pedig olyan verseket is őriz, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a yulu költői műfajaihoz: gáthákat, pagodafeliratokat és buddhista alakokat dicsőítő verseket. Ez azt mutatja, hogy a yulu nemcsak dialógusos formájával hatott a kolostorokon kívül, hanem költészete is beépült a Song-kori literátus kultúrába.

A költő-szerzetesek és a harcművész mesterek tanítóversei

A harcművészeti tanítóversek kialakulását nem egyetlen történeti pillanathoz, hanem hosszabb fejlődési folyamathoz érdemes kapcsolni. A kínai harcművészetek korai írásos hagyományában elsősorban a katonai és fegyveres harci módszerek dokumentálása állt előtérben, míg a pusztakezes küzdelem részletesebb írásos rögzítése különösen a Ming-korban vált jelentőssé. A 16. század közepén Qi Jiguang (戚继光, Qī Jìguāng, 1528–1588) Ji Xiao Xinshu című katonai művének a pusztakezes harccal foglalkozó fejezete már olyan tömör, költői nyelvezetet használ, amely nem pusztán egyes mozdulatokat ír le, hanem a gyakorlás alapelveit is sűríti. A későbbi „ökölkönyvek” (quanpu, 拳谱, quánpǔ) és harcművészeti kézikönyvek ezt a gyakorlatot tovább gazdagították. Ezekben egyre nagyobb szerepet kaptak a könnyen megjegyezhető „harci formulák” (quanjue, 拳诀, quánjué), „énekelt formulák” (gejue, 歌诀, gējué) és „harci énekek” (quange, 拳歌, quángē).

A verses forma ebben a közegben nem pusztán irodalmi díszítés volt. A tömörség, a ritmus, a párhuzamosság és a metaforikus képek elősegítették a gyakorlati tudás memorizálását és továbbadását. Ugyanakkor éppen tömörségük miatt ezek a szövegek nem feltétlenül adnak teljes technikai leírást. Inkább alapelveket és tapasztalati irányokat rögzítenek, amelyek jelentése csak a gyakorlásban válik közvetlenül megtapasztalhatóvá.

Ebben az értelemben a harcművészeti tanítóversek funkcionálisan összevethetők a feljegyzett mondásokkal (yulu, 语录, yǔlù) és a Chan-vers hagyományával. A költő-szerzetes, a buddhista gyakorló és a harcművészeti mester eltérő gyakorlati közegben ugyan, de hasonló problémával szembesült: hogyan lehet egy közvetlenül megtapasztalható tudást olyan nyelvi formában továbbadni, amely nem pusztán magyaráz, hanem a gyakorlót a tapasztalat felé irányítja. A mester szavai ezért egyik esetben sem helyettesítik magát a gyakorlást; inkább irányt mutatnak hozzá.

A párhuzam azonban nem jelent történeti azonosságot. Nem szükséges feltételeznünk, hogy a harcművészeti tanítóversek közvetlenül a Chan yulu hagyományából fejlődtek ki. Inkább arról van szó, hogy két különböző, de a kínai kulturális világban egymással érintkező gyakorlati hagyományban hasonló funkciójú nyelvi eszköz alakult ki: a tömör, metaforikus és könnyen megjegyezhető mondás vagy vers, amelynek teljes jelentése végül nem a szöveg puszta megértésében, hanem a gyakorló saját tapasztalatában tárul fel.

A hasonlóság ezért elsősorban nem a szövegek eredetében, hanem használatuk módjában és pedagógiai funkciójában ragadható meg. Mind a Chan-vers, mind a harcművészeti tanítóvers olyan tudást próbál nyelvileg sűríteni, amelynek teljes elsajátítása nem lehetséges pusztán a szöveg értelmezésével. A rövid formula megőrzi és továbbadhatóvá teszi a mesteri tapasztalat egy részét, ugyanakkor arra kényszeríti a tanítványt, hogy a szöveg mögött rejlő alapelvet saját gyakorlatában fedezze fel. A vers így nem a gyakorlás helyettesítője, hanem a gyakorlás emlékezeti és irányító eszköze.

Ebben a tekintetben a kínai kulturális közeg egyik fontos sajátossága rajzolódik ki: az irodalmi forma nem feltétlenül áll szemben a gyakorlati tudással. A vers, a mondás és a rövid formula egyszerre lehetett emlékezeti eszköz, tanítási forma és a mesteri tapasztalat sűrített kifejezése. A Chan yulu és a harcművészeti tanítóversek között ezért nem közvetlen történeti leszármazást, hanem egy közös kulturális logikát érdemes keresnünk: a szó olyan tudásra mutat, amelyet végül csak a gyakorlásban lehet elsajátítani.



A költészet a Hongzhi lu-ban és más Chan yulu-kban
宏智錄與其他禪宗語錄中的詩歌

Hongzhi bővebb feljegyzései (Hongzhi chanshi guanglu, 宏智禅师广录, Hóngzhì chánshī guǎnglù) jól példázzák a költészet jelentőségét a Song-kori Chan-hagyományban. A műben fennmaradt nagyszámú költemény messze kiemeli Hongzhi költői tevékenységét a korszak Chan-mesterei közül, miközben műfaji felépítése szorosan illeszkedik a Song-kori yulu hagyományához. Hongzhi Zhengjue (宏智正觉, Hóngzhì Zhèngjué, 1091–1157) fiatalon lépett kolostorba, majd a Caodong-iskola mestereinél tanult, végül Danxia Zichun (丹霞子淳, Dānxiá Zǐchún, 1064–1117) tanítványa lett. Több kolostorban töltött be vezető szerepet, majd 1129-től haláláig a Tiantong-hegyi Jingde templom (景德寺) apátja volt. Irodalmi tehetsége és rendkívüli költői termékenysége fontos szerepet játszott hírnevében, és hozzájárult a Caodong-iskola Song-kori tekintélyének megerősödéséhez.

A Hongzhi lu nem feltétlenül egyetlen alkalommal, egységes műként készült: különböző részei Hongzhi életének eltérő szakaszaiban, több önálló kiadványban jelenhettek meg, majd később gyűjtötték őket egybe. Szerkezete a yulu-k jellegzetes gyakorlatát követi, amely a tanításokat részben az egyes kolostorokhoz és az ott elhangzott tanítási alkalmakhoz kapcsolja. Költészeti kategóriái jól illeszkednek a Song-kori Chan-irodalomban kialakult műfaji rendszerhez. A Hongzhi lu ezért különösen fontos példája annak, hogy a költészet a Song-kori yulu-ban már nem esetleges kiegészítésként, hanem tudatosan rendezett és sokféle funkciót betöltő szövegrétegként jelent meg.

A Hongzhi lu így egyszerre őriz rendkívüli mennyiségű költészetet és a Song-kori yulu-ra jellemző összetett műfaji szerkezetet.

A költészet jelentőségét más Chan-mesterek yulu-i is jól mutatják. Hongzhi költői termésének egyik fontos ellenpontja kortársa és barátja, a Linji-iskolához tartozó Dahui Zonggao (大慧宗杲, Dàhuì Zōnggǎo, 1089–1163). Dahui yulu-jának jelentős része prózai műfajokból – általános tanításokból (普说, pǔshuō), levelekből (书, shū) és dharma-beszédekből (法语, fǎyǔ) – áll. Költészete ugyanakkor szintén jelentős: több mint száz songgu-verset tartalmaz, míg gáthái és dicsőítő versei kisebb számban jelennek meg. Ez jól mutatja, hogy a Chan-mesterek irodalmi tevékenysége nem korlátozódott a költészetre: a yulu a tanítás, a levelezés, a párbeszéd, a prózai értekezés és a költői kifejezés különböző formáit is magába foglalhatta.

Hongzhi két Caodong-elődjének, Touzi Yiqingnek (投子义青, Tóuzǐ Yìqīng, 1032–1083) és mesterének, Danxia Zichunnak (丹霞子淳, Dānxiá Zǐchún, 1064–1117) a yulu-ja szintén jelentős költészeti anyagot őriz. Bár mindkettő mindössze két tekercsből áll, jelentős számú verset tartalmaz, köztük jisong, zhenzan és songgu verseket, valamint a formális tanításokba (上堂, shàngtáng) beillesztett költeményeket. Mindketten külön, nagyobb terjedelmű songgu-gyűjteményt is összeállítottak.

A Hongzhi lu és ezek a példák alapján jól látható, hogy a költészet a Song-kori yulu egyik szerves és jelentős része volt. Hongzhi költői termése mennyiségében rendkívüli, de a benne található műfajok önmagukban nem kivételesek: hasonló műfajok más Chan-mesterek yulu-iban is megjelennek. A Chan-apát számára ezért a költői gyakorlat széles köre válhatott a kolostori és társadalmi élet részévé: verseket válthatott szerzetesekkel és literátusokkal, megörökíthette a kolostori eseményeket, dicsőítő verseket írhatott portrékhoz, búcsú- és temetési verseket alkothatott, valamint doktrinális versekkel és songgu-val fejezhette ki a Chan tanításának és gyakorlatának értelmezését.

A költészet tehát a Song-kori yulu-ban nem pusztán alkalmi kiegészítésként jelent meg. Már a korszak korai kiadványaiban is fontos szerepet kapott, és szorosan kapcsolódott a Tang- és Öt dinasztia kori denglu-k, valamint a költő-szerzetesek korábbi hagyományához. A jisong- és songgu-gyűjteményeket ráadásul gyakran önálló műként is kiadták, ami tovább erősíti annak jelentőségét, hogy a költészet a Chan irodalmi kultúrájának önálló és nagyra értékelt része volt.

Bár a yulu költészete számos ponton érintkezik a költő-szerzetesek és a literátusok költészetével, összességében sajátos műfaji és stiláris rendszert alkot. A vers itt nem csupán irodalmi alkotás, hanem a Chan tanításának, a kolostori életnek, a mesterek közötti kommunikációnak és a gyakorlati belátás kifejezésének egyik eszköze. Ezek a sajátosságok magának a Chan yulu-nak az irodalmi karakterét is meghatározzák.

Első látásra mindez ellentmondani látszik annak a hagyományos képnek, amely a Song-kori Chant az eredeti, irodalomellenes és ikonoklasztikus Chan hanyatlásaként értelmezi. A következő fejezetek ezért azt vizsgálják, miként kapcsolódott a Chan-költészet a „szavaktól és írásjegyektől való függés nélküli” eszményéhez (不立文字, bùlì wénzì), és hogyan kapcsolta össze Hongzhi a csendet, a csendes megvilágítást és az irodalmi alkotást. A Chan-költészet így nem egyszerűen szembekerült a szavaktól való tartózkodás eszményével, hanem sajátos módon éppen a szavak segítségével tette érzékelhetővé a szavakon túli belátás problémáját.



Songgu és a Chan mint irodalmi gyakorlat kialakulása
頌古與禪作為文學實踐的形成

A yulu-prédikációk és a gong’an-gyűjtemények költészete

Hongzhi yulu-jának fennmaradt változataiban a songgu (颂古) különösen fontos helyet foglal el. A műfaj a Chan-irodalom egyik legjellegzetesebb költői formája. Szó szerint „a régiekhez írt gáthákat”, illetve „a régiek magasztalását” jelenti. A songgu azonban nem egyszerűen dicsőítő vers: korábbi Chan-párbeszédekre, történetekre és gong’anokra (公案) adott verses válasz. A hozzájuk kapcsolódó történetek elsősorban a denglu-k és yulu-k hagyományából származtak, és a Chan-bölcsesség példáiként, illetve a tanítás és gyakorlás eseteiként szolgáltak.

Hongzhi songgu-versei ezért számos alapvető Chan-esetre adott költői reflexióként olvashatók. Ugyanakkor yulu-jában már a formális és informális tanításokban (上堂, shàngtáng, 小参, xiǎocān) is számos gong’anra adott vers és metaforikus kétsoros szerepel. Egyes tanításai pedig szinte teljes egészében egyetlen vers köré épülnek. Költői munkássága összességében több mint száz gong’anhoz kapcsolódik, és a különböző yulu-részekben nagyszámú vers maradt fenn. A songgu így nem pusztán irodalmi forma volt, hanem a Chan-képzés és az apáti tanítás egyik eszköze. A gyakorlónak egyszerre kellett felismernie a Chan sajátos metaforikus nyelvének működését és azt a belátást, amelyre a vers rámutatott.

Hongzhi versei különösen gazdagok irodalmi utalásokban, miközben a hozzájuk kapcsolódó gong’anok gyakran éppen a csendet, a hallgatást vagy a szavakon túli belátást állítják középpontba. A songgu ezért a nyelv és a csend sajátos feszültségét teremti meg: a vers nem egyszerűen meg akarja haladni a nyelvet, hanem a nyelvet használja arra, hogy a gyakorlót a nyelvi megértés határán túlra irányítsa. A költői szó ebben az értelemben egyszerre közvetítő eszköz és meghaladandó kapaszkodó.

A songgu kialakulása már a Song-kor elején egy jelentős Chan-irodalmi hagyományra támaszkodott. A korai fejlődésben fontos szerepet játszottak a lámpás-feljegyzések, különösen a Jingde chuandeng lu (景德传灯录), amelyek számos olyan mestertörténetet, párbeszédet és mondást őriztek meg, amelyek később a songgu költészet alapanyagává váltak. A műfajt különösen Xuedou Chongxian (雪窦重显, Xuědòu Chóngxǐan, 980–1052) tette ismertté. Száz songgu-verset komponált, amelyekhez egyes esetekben további magyarázó megjegyzések is kapcsolódtak. Munkássága később a Linji-mester Yuanwu Keqin (圆悟克勤, Yuánwù Kèqín) kommentárjaival vált különösen híressé a Biyan lu (碧岩录) révén.

Xuedou után a songgu egyre inkább a Song-kori yulu költészetének bevett műfajává vált. Számos Chan-mester készített nagyobb songgu-válogatást, köztük Fenyang Shanzhao (汾阳善昭, Fényáng Shànzhāo, 947–1024), Xuedou Chongxian (雪窦重显, Xuědòu Chóngxǐan, 980–1052), Touzi Yiqing (投子义青, Tóuzǐ Yìqīng, 1032–1083), Danxia Zichun (丹霞子淳, Dānxiá Zǐchún, 1064–1117), Dahui Zonggao (大慧宗杲, Dàhuì Zōnggǎo, 1089–1163), Hongzhi Zhengjue (宏智正觉, Hóngzhì Zhèngjué, 1091–1157) és Xutang Zhiyu (虚堂智愚, Xūtáng Zhìyú, 1185–1269). A Caodong-mesterek, köztük Touzi, Danxia és Hongzhi songgu-gyűjteményei önállóan is terjedtek. A műfaj jelentőségét jól mutatja a „Chan-iskola régiekhez írt verseinek gyöngysor-gyűjteménye” (禅宗颂古联珠集, Chanzong songgu lianzhu ji), amely számos Chan-mester songgu-verseit gyűjtötte egybe.

A songgu műfaj későbbi fejlődése így azt mutatja, hogy a Chan-esetek költői értelmezése nem pusztán egyetlen Song-kori iskola sajátossága volt, hanem a kelet-ázsiai Chan–Zen irodalmi kultúra egyik tartós formájává vált.

A modern kutatás ugyanakkor sokáig inkább magára a gong’anra, mint a hozzá kapcsolódó songgu-ra összpontosított. Ez részben elfedte a songgu önálló irodalmi és pedagógiai jelentőségét. A Song-korban ugyanis a gong’an és a hozzá kapcsolódó vers különböző, de egymást kiegészítő szövegrétegeket alkotott. A gong’an rendszerint már ismert Chan-történet, párbeszéd vagy tanítási eset volt; a songgu pedig erre az ismert anyagra adott új, költői értelmezést. Ezért a songgu-gyűjteményekben a gong’anokat gyakran csak rövid címmel vagy kezdőszavakkal jelölték, teljes szövegük közlése nélkül. A gyakorlók és olvasók ugyanis sok esetet már ismerhettek a Chan-mesterek prédikációiból, yulu-iból és a denglu-k hagyományából. A költői feladat így nem az eset újbóli elbeszélése volt, hanem annak újraértelmezése. A mester a már ismert történetre olyan verssel válaszolt, amely nem feltétlenül magyarázta meg az eset jelentését, hanem új nézőpontból világította meg azt.

Ebben rejlik a songgu sajátos pedagógiai működése. A gong’an önmagában egy történetet vagy párbeszédet állít a gyakorló elé; a songgu pedig nem feltétlenül ad hozzá megfejtést. Inkább újabb nyelvi réteget hoz létre, amely egyszerre erősíti fel és teszi bizonytalanná a történet fogalmi értelmezését. A vers ezért nem lezárja a gong’an jelentését, hanem tovább nyitja. A gyakorlónak nem csupán azt kell megértenie, hogy mit mond a vers, hanem fel kell ismernie azt a tapasztalati irányt is, amelyre a vers rámutat.

A songgu ebben az értelemben különösen jól szemlélteti a Chan-költészet korábban tárgyalt paradoxonát. A Chan nem „szavak és írásjegyek nélküli” irodalmat hoz létre, hanem olyan irodalmi formákat, amelyek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a szavakhoz és írásjegyekhez való ragaszkodás nem lehet a belátás végső alapja (不立文字, bù lì wénzì). A songgu ezért különösen tisztán mutatja meg, hogyan válhat a nyelv önmaga meghaladásának eszközévé: a vers beszél, miközben arra készteti az olvasót, hogy túllépjen azon, amit a vers pusztán fogalmilag mondani képes.

A Wumenguan sajátossága

A Wumenguan (无门关, Wúménguān) különleges helyet foglal el a gong’an-irodalom történetében. Nem nevezi magát songgu-gyűjteménynek, és előszava szerint a „régiek gong’anait” (古则, gǔzé) mutatja be a vallási felismerés elősegítése érdekében. Wumen Huikai (无门慧开, Wúmén Huìkāi, 1183–1260) Zhaozhou (赵州, Zhàozhōu) híres, „van-e a kutyának Buddha-természete?” kérdésére épülő gong’anára adott verse például mindössze a wu 无 („nem”, „nincs”) szó ismétléséből áll. Ez a szóismétlés a Chan-költészet egyik szélsőséges példája, és szorosan kapcsolódik a Dahui Zonggao (大慧宗杲, Dàhuì Zōnggǎo) által hangsúlyozott kanhua 看话 („a szó szemlélése”) gyakorlatához is. A Wumenguan versei általában rövidebbek és tömörebbek a korábbi mesterek songgu-verseinél. Ez jól érzékelteti a gong’an- és songgu-irodalom stílusának átalakulását a 13. századra.

A songgu-költészet azonban nem kizárólag a Linji-iskolához kötődött.

A Yunmen- (云门) és Caodong-iskola (曹洞) mesterei szintén meghatározó szerepet játszottak a műfaj fejlődésében. Xuedou Chongxian (雪窦重显, Xuědòu Chóngxǐan, 980–1052) hagyományát később Wansong Xingxiu (万松行秀, Wànsōng Xíngxiù, 1166–1246) folytatta, amikor Hongzhi Zhengjue (宏智正觉, Hóngzhì Zhèngjué) songgu-verseihez fűzött kommentárokat. E munkából született a Congrong lu (从容录, Cóngróng lù), vagyis a „Nyugodtság feljegyzése”. Wansong tanítványa, Conglun pedig Touzi Yiqing (投子义青) és Danxia Zichun (丹霞子淳) verseihez készített hasonló kommentárokat.

A hagyomány tartós tekintélyét a Ming-kori Tianqi Benrui (天奇本瑞) is hangsúlyozta, amikor Xuedou-hoz írt kommentárjában a songgu négy nagy mesterét Hongzhi, Xuedou, Touzi és Danxia személyében jelölte meg. Ez jól mutatja, hogy a songgu a Song-kori Chan irodalmában nem mellékes műfaj, hanem a Chan-tanítás, a gyakorlás és az irodalmi önkifejezés egyik központi formája volt.



A yulu-párbeszédek és gong’anok metaforikus nyelve és költészete
語錄、公案與禪的隱喻語言及詩性

Bár a gong’anokat rendszerint a Chan denglu- és yulu-irodalmából származó esetekként ismerjük, a modern gong’an-irodalom gyakran úgy kezeli őket, mintha sajátos, elkülönült nyelvi világot alkotnának. Valójában a gong’anok nyelve alapvetően ugyanannak a Chan-irodalmi hagyománynak a része. Hongzhi yulu-jában a prédikációk stílusa és nyelve feltűnően hasonlít a korábbi mesterek gong’an-párbeszédeihez: rövidek, dialogikusak, gyakran köznyelvi fordulatokat és nehezen megragadható metaforákat használnak.

Hongzhi formális és informális tanításai ugyanúgy tömörek és dialogikusak, mint a régi gong’anok. A különbség elsősorban nem a nyelv természetében, hanem a használat módjában rejlik: Hongzhi gyakran egy korábbi esetet emel ki prédikációja témájaként, majd saját válasszal, songgu-verssel, metaforikus kétsorossal vagy rövid megjegyzéssel bontja tovább.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a költészet és a metafora használata ellentmond a korai Chan állítólagos irodalomellenes szellemének. A gong’anok nyelve azonban maga is erősen metaforikus, olykor kifejezetten költői. A Chan ugyan rendelkezik saját szakkifejezésekkel, mégis gyakran előnyben részesíti a szimbolikus nyelvet. A gong’anok metaforái rendszerint az abszolút és a relatív, a nem-kettősség és kettősség, a megvilágosodás és a tévelygés, illetve az alany és tárgy kapcsolatára utalnak. Egyes kérdések ezt nyíltan fogalmazzák meg – például: „Mi a Buddha?” –, mások azonban szimbolikus formában teszik fel ugyanezt a kérdést. Ilyen például a „vasökör”, az „üres kalpa előtti idő”, vagy a híres kérdés: „Miért jött Bodhidharma Nyugatról?”

A Chan metaforikus nyelvének megértésével világossá válik, hogy ezek a látszólag különös kérdések gyakran ugyanarra irányulnak: hogyan ragadható meg az a valóság, amely túl van a megszokott fogalmi megkülönböztetéseken? A gong’anokra adott válaszok ezért rendszerint nem elméleti magyarázatok, hanem közvetlen megnyilvánulások. Lehetnek mozdulatok, kiáltások, gesztusok, hallgatás vagy szóbeli válaszok. A válasz azonban nem lehet önkényes: a Chan szerint nem elegendő egyszerűen elutasítani a nyelvet vagy egy látványos gesztust végrehajtani. A felismerést az adott helyzetnek megfelelően kell kifejezni.

Ha a Chanban a gong’an célja az, hogy a gyakorlót a fogalmi megkülönböztetéseken túlmutató közvetlen felismerés felé vezesse, akkor a harcművészetben hasonló funkciót tölthet be a tanítóvers és a mesteri instrukció. A harcművészeti alapelvek ugyanis gyakran nem teljes technikai leírásként jelennek meg, hanem tömör képekben és ellentétpárokban: üresség és teltség, mozgás és nyugalom, előrehaladás és visszahúzódás. Ezek nem egyszerűen elméleti fogalmak, hanem olyan gyakorlati viszonyokat jelölnek, amelyeket a gyakorlónak a saját testében és mozgásában kell felismernie. A harcművészetben ezért a kérdés nem pusztán az, hogy mit jelent egy technika vagy egy alapelv, hanem az, hogy hogyan valósul meg megfelelően az adott pillanatban. A mester szavai irányt mutathatnak, de nem helyettesíthetik a gyakorlást. A tanítványnak a mozgás közben kell megtanulnia érzékelni a távolságot, az időzítést, az erőt, az egyensúlyt és az ellenfél mozgására adott megfelelő választ. Ebben az értelemben a harcművészeti tudás sem merül ki a technikák fogalmi ismeretében: a megértés végső formája a helyzetben helyesen végrehajtott mozdulat.

Ezért a Chan és a harcművészet között nem azt érdemes állítani, hogy ugyanazt a tanítási rendszert követik, hanem azt, hogy hasonló problémára adnak hasonló szerkezetű választ. A Chanban a mester szava vagy gesztusa a közvetlen belátás felé mutat; a harcművészetben a mester instrukciója vagy tanítóverse a helyes testi megvalósítás felé. Egyik esetben sem maga a jel vagy a szó a végső cél. A jelentés akkor válik teljessé, amikor a gyakorló azt saját tapasztalatában, illetve a harcművészet esetében saját testének működésében valósítja meg.

Ezt jól mutatja Jiashan és Luopu párbeszéde. Luopu először kihívó testtartással, majd kiáltással válaszol mesterének, végül pedig hallgat. Jiashan azonban mindhárom megnyilvánulást elégtelennek találja. Metaforikus szavaival arra utal, hogy az üresség felismerése önmagában nem elég: a felismerésnek a világ különbségeiben és a nyelvben is meg kell tudnia jelenni. Ahogyan a párbeszéd egyik kulcsmondata mondja: a „nyelvtelen embernek is beszélnie kell”.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a költői nyelv önmagában elegendő lenne. Egy másik történetben Luopu éppen akkor utasít el egy tanítvány által mondott metaforikus kétsorost, amikor az nem felel meg a helyzetnek. A Chan-válasznak tehát nem egyszerűen költőinek vagy szavak nélkülinek kell lennie, hanem pontosnak és helyzethez illőnek.

Hongzhi saját prédikációiban a szerzetesek nem egymást próbálják felülmúlni meghökkentő gesztusokkal, hanem a dharma metaforikus kifejezéseit mutatják fel, finomítják és tesztelik. Hongzhi többnyire egy költői mintát állít eléjük. Akár egy régi esetet idéz fel, akár saját módján fejti ki a dharmát, prédikációit gyakran hosszú hallgatás (良久, liángjiǔ, szó szerint „hosszú ideig”) vagy a „megértitek?” (还会么, hái huì me) kérdése szakítja meg. Miután kivárja a tanítvány válaszát, amely rendszerint nem érkezik meg, Hongzhi saját kétsorosával – olykor egy korábbi mestertől kölcsönzött verssel – zárja tanítását. Ezek a kétsorosok többnyire hétszótagosak.

A következő prédikációban Hongzhi egy Luopuhoz kapcsolódó régi esetet idéz fel, majd saját megjegyzésével folytatja:

    Egy szerzetes megkérdezte Luoputól:

    “供养无量诸佛,不如供养一位无心道人。无量诸佛有什么过失?无心道人又有什么功德?”

    „Számtalan Buddhának áldozatot bemutatni nem ér fel azzal, ha egyetlen nem-elméjű gyakorlónak mutatunk be áldozatot. Vajon mi a hibájuk a számtalan Buddháknak? Milyen erénye van a nem-elméjű gyakorlónak?”

    一片白雲橫谷口,
    幾多歸鳥盡迷巢。

    „Egyetlen kiterjedésű fehér felhő fekszik keresztben a völgy bejáratánál;
    hány hazatérő madár téved el, és nem találja fészkét.”

    A mester [Hongzhi] így szólt:

    諸賢白圓內,辨無邊之光。
    勿觸塵機,微辨真照。
    還會麼?

    „Erényes tanítványok! Különböztessétek meg a fehéret a körön belül, és figyeljétek a mérhetetlenen túli fényt. Anélkül, hogy kapcsolatba lépnétek a porvilág tevékenységével, finoman különítsétek el az igaz megvilágítást. Értitek?”

Majd:

Ezek a költői kétsorosok nem adnak logikai magyarázatot a kérdésre, szimbolikájuk mégsem véletlenszerű. A szerzetes az egy („az egyetlen nem-elméjű gyakorló”, 无心道人, wúxīn dàorén) és a sok („a számtalan Buddha”, 无量诸佛, wúliàng zhūfó) kapcsolatára kérdez rá. Luopu az „egyetlen kiterjedésű fehér felhőt” (一片白云, yī piàn báiyún) állítja szembe a számtalan madárral (群鸟, qúnniǎo), amelyek a ködben nem találják fészküket. Hongzhi erre az egységen belüli sokféleség (一中多, yī zhōng duō) visszatérő képével válaszol: a fehér nádvirágok (白苇花, bái wěihuā) a hideg holdfényben (冷月, lěngyuè) úgy ragyognak, akár a hó (如雪, rú xuě).

Hongzhi nem a megkülönböztetés meghaladására, hanem annak finom gyakorlására szólít fel: a tanítványnak „meg kell különböztetnie” (辨, biàn) és „el kell választania” (分, fēn) azt, ami megkülönböztethetetlennek és mérhetetlennek tűnik. Míg Luopu felhője némán zárja el a völgy bejáratát, Hongzhi hajnali szele és „beszélő” (语, yǔ) sirályai arra utalnak, hogy a dharmát folyamatosan mondják.

Más esetekben Hongzhi valódi költői párbeszédet folytat hallgatóságával. Erre példa a következő, amely az irodalmi metaforát a Yijing (易经, Yìjīng, A változások könyve) yin–yang szimbolikájával kapcsolja össze:

    A téli gyakorlási időszak alatt [a mester] fellépett a csarnokba. Egy szerzetes megkérdezte: „Milyen az a pillanat, mielőtt egyetlen trigram is megmozdulna?”

    A mester így szólt:

      乾三連,坤六斷。

      „Qian: három tömör; kun: hat tört.”

    A szerzetes így válaszolt:

      卷地朔風寒索索,
      滿堂雲衲冷湫湫。

      „A föld fölött örvénylik, hidegen susog az északi szél;
      betölti a csarnokot, hideg és komor a felhőruhás szerzetesek serege.”

    A mester így szólt:

      正當恁麼時,一陽生也未?

      „Éppen abban a pillanatban mondd meg: megszületik-e egyetlen yang [vonal], vagy sem?”

    A szerzetes így válaszolt:

      玉兔連雲臥,
      金雞對日啼。

      „A jáde nyúl [azaz a Hold] a felhőkkel egyesülve pihen;
      az arany kakas a Nap felé fordulva kukorékol.”

    A mester így szólt:

A párbeszéd metaforikus nyelve nehezen követhető, de a képek megfejthetők. A szerzetes a Yijing (易经, Yìjīng, A változások könyve) trigramjaira utal, amelyek a kozmosz alapvető összetevőit jelképezik. A „mennyet” jelképező qian (乾, qián) három tömör yang-vonalból, a „földet” jelképező kun (坤, kūn) három tört yin-vonalból áll. Az évszakok körforgásában a kun (坤, kūn) a yin maximumát, így a téli napfordulót jelöli.

Hongzhi válasza a konvencionális igazság szintjén mozog, és a menny–föld, yin–yang, tél–nyár, tömör–tört kettősségeire épít. A trigramok ellentéteire utalva azt mondja: a tél és a nyár nem ugyanaz; a kettősség világosan megmutatkozik a világban.

Tanítványa ezt egy télies kétsorossal visszhangozza: a csarnokot betöltő „felhőruhás szerzetesek” (云衲, yúnnà) komor hidegségét az északi szél erejével azonosítja. Hongzhi azonban tovább kérdez: a yin maximumának idején megszületik-e még a yang? A tanítvány válasza az egység a sokféleségben és sokféleség az egységben gondolatát idézi, Hongzhi pedig így válaszol: „Ahol a tavasz ereje nem ér el, ott még a kiszáradt fák is virágot bontanak.”

Hongzhi ezekben a költői párbeszédekben nem ad külön magyarázatot, és rendszerint nem minősíti a szerzetes válaszát helyesnek vagy helytelennek. Saját metaforájával felel, ellentétben például a Biyan lu (碧岩录, Bìyán lù) vagy a Congrong lu (从容录, Cóngróng lù) songgu (颂古, sònggǔ)-gyűjteményeinek utólagos kommentárjaival.

A kínai irodalmi hagyományban ennek a szavak nélküli, költői kommunikációnak jól ismert paradigmája a zhiyin (知音, zhīyīn), „a hang ismerője”. Hongzhi szerint a Chan-gyakorlás egyik célja ennek kiművelése: olyan emberé, aki annyira közvetlenül érti a másik lelkiállapotát, hogy nincs szükség további szóbeli magyarázatra.

A fogalom a daoista klasszikus, a Liezi (列子, Lièzǐ) egyik történetéből ered. A történet szövegéhez lásd a Chinese Text Project vonatkozó klasszikus szövegkiadásait.

    伯牙善鼓琴,鍾子期善聽。
    伯牙鼓琴,志在高山,鍾子期曰:「善哉!峨峨兮若泰山!」
    志在流水,鍾子期曰:「善哉!洋洋兮若江河!」
    伯牙所念,鍾子期必得之。

    „Bo Ya jó lantos volt, Zhong Ziqi pedig jó hallgató.
    Amikor Bo Ya a lantját pengette, és gondolataiban magas hegyekre összpontosított, Zhong Ziqi így szólt: »Nagyszerű! Fenséges, akár a Tai-hegy!«
    Amikor gondolataiban az áramló vizekre figyelt, Zhong Ziqi így szólt: »Nagyszerű! Határtalan, akár a folyók!«
    Bármi jutott is Bo Ya gondolataiba, Zhong Ziqi mindig felismerte.”

    Forrás: Lüshi Chunqiu (呂氏春秋, Lǚshì Chūnqiū), „Benyin” (本味, Běnwèi) fejezet

A „hang ismerője” (知音, zhīyīn) modellje jól megvilágítja Hongzhi költői párbeszédeit: a megértés nem feltétlenül fogalmi magyarázaton keresztül történik. A megfelelő hallgató a képet, a hangot és a gesztust közvetlenül érti. A Chanban ezért a költői nyelv nem feltétlenül akadály: a megfelelően használt szó éppen a fogalmi meghatározáson túlmutató felismerés hordozójává válhat.



A költészet helye és funkciója a Chan yulu-irodalmában
禪語錄文學中詩歌的地位與功能

A költészet jelentőségét a Chan hagyományban jól mutatja rendkívüli mennyisége és meghatározó szerepe Hongzhi mester yulu-gyűjteményében, aki ezt a médiumot a kolostori élet számos, egymással összefonódó funkciójának betöltésére használta.

Mindenekelőtt a Chan-költészet mint jisong (颂偈, jìsòng), vagyis buddhista gāthā, megőrizte hagyományos funkcióját, a tanítás kifejezését. A tanítás egyre gyakrabban metaforikus formában jelent meg: a képek tárházát a kínai klasszikusokból, a shi (诗, shī) költészeti hagyományából, sőt az újonnan kibontakozó dalformájának (词, cí) nyelvéből merítették. Ezek a képek sajátosan Chan-jelleget nyertek, amikor a denglu-történetek és yulu-gyűjtemények mestereinek prédikációiba és verseibe épültek be, s egyaránt szolgáltak a meditációs felismerés szimbólumaiként, valamint az üresség mahájána buddhista filozófiájának és különféle megnyilvánulásainak metaforáiként.

A tanító költemények megalkotása a Chan-apát pedagógiai feladatainak egyik része volt, és valószínűleg a képzésben részt vevő szerzetesekkel szemben támasztott követelmények közé is tartozott – legalábbis azok esetében, akiktől elvárták, hogy a Chan-hierarchia magasabb szintjeire kerüljenek, és később akár apáti tisztséget is betöltsenek.

A költészet pedagógiai és képzési célú használatát különösen jól mutatja a songgu (颂古, sònggǔ) hagyománya: ezek olyan költői válaszok voltak korábbi mesterek párbeszédeire és mondásaira, illetve szútrarészletekre, amelyeket Chan-gong’an (公案, gōng’àn) formájában választottak ki, és amelyek a Chan-felismerés magját képviselték. A Song-kori songgu-gyűjtemények kiemelkedő helyet foglalnak el a Chan-irodalomban, és ma is fontos részét képezik a Chan-oktatásnak számos kolostorban és tanítási intézményben, különböző formákban szerte a világon.

A songgu mindenütt jelen van a Song-kori Chan yulu-irodalomban, és a korábbi mesterek szavaira és tetteire verssel, illetve költői metaforával való válaszadás a Hongzhihoz hasonló Chan-apátok prédikációinak központi eleme. A képzésben lévő szerzetesnek meg kellett értenie, meg kellett jegyeznie és megfelelően kellett alkalmaznia azokat a metaforákat, szimbólumokat és utalásokat, amelyek áthatják a songgu-verseket, a mesterek prédikációit, a gong’an-kommentárok egyéb formáit és magukat a gong’an-eseteket is.

A buddhista jisong költészeti szókincsének bővülésével párhuzamosan a művek egyre inkább igazodtak a kínai literátusok shi költészeti hagyományának társadalmi elvárásaihoz. Miközben a Chan-mesterek tanító verseiket szerzetesekhez, apácákhoz és világiakhoz intézték, az általuk írt társadalmi és alkalmi költemények a buddhista dharma kifejezéseiként születtek, és jisong-ként, nem pedig shi-ként értelmezték őket.

Az elválási versek és más társadalmi alkalmakra született költemények buddhista jelentéssel telítődtek, és a művelt szerzetesek, valamint világiak kiterjedt közösségében cseréltek gazdát. Egyértelmű Chan-utalások és képek hatották át őket. Az olyan Chan-mesterek, mint Hongzhi, a visszavonuló remete alakját is beemelték a buddhista gāthā-hagyományba. Ezzel egyrészt közös alapot teremtettek a buddhista szerzetesek és a literátusok között – akiket a világon belül élő remetékként képzeltek el –, másrészt a Chan-mestert a remeteideál legteljesebb megtestesítőjeként jelenítették meg.

A társadalmi és alkalmi verseknek emellett gazdasági és rituális funkciójuk is volt, amint azt Hongzhi „kért gāthā”-i (求颂, qiúsòng) mutatják. Ezek a költemények a kolostor mindennapi működését metaforikusan a dharma nyelvén ábrázolták, és úgy tűnik, fontos szerepet játszottak a világiaktól érkező adományok megszerzésében.

A költészet rituális és gazdasági funkciója még világosabban megmutatkozik Hongzhi portréfeliratainak (真赞, zhēnzàn) esetében. A feliratokat egykori pátriárkák és nagyra becsült mesterek, valamint más népszerű buddhista alakok – például Guanyin bodhiszattva – portréira írták, hogy megőrizzék és megidézzék a Chan-vonalakat, valamint a buddhista hagyomány bölcsességét és együttérzését.

Ilyen feliratok világi személyek tiszteletére is készülhettek, ahogyan Hongzhi egyik műve is, és formailag, illetve tematikailag szoros rokonságot mutatnak a szerzetesek halálára írt temetési laudációkkal (佛事, fóshì). Hongzhi portréfeliratainak gyűjteményét azonban túlnyomórészt saját portréjához írt versek (自赞, zìzàn) alkotják. Ezeket minden bizonnyal adománygyűjtés és támogatók megnyerése céljából is terjesztették. Hongzhi e művekben saját magát a Caodong-vonal pedagógiai megközelítését meghatározó abszolút csend (默默, mòmò) legteljesebb megtestesítőjeként jeleníti meg.

A támogatók és világi adományozók megnyerésének eszközeként Hongzhi portréfeliratai és társadalmi kapcsolatokban használt versei egyúttal hangsúlyozzák a különböző Chan-irányzatok közötti alapvető különbségeket, valamint saját Caodong-vonalának elsőbbségét. Ennek filozófiai, gyakorlati és költői értékeit tanító verseiben és más műveiben is kifejti.

Bár Hongzhi más tanításokban is bizonyítja jártasságát – különösen a rivális Linji-vonal tanításaiban –, előnyben részesíti a Caodong-hagyomány tanításainak és metaforikus képeinek költői kifejezését. Ezzel egyúttal saját elsőbbségét is megerősíti mint a Caodong Chan mestere.



A csend költészettana
静默的诗学

Termékeny irodalmi munkássága ellenére Hongzhi mindvégig szorosan kötődött a csend (默, mò) gondolatához, amely költészetének visszatérő központi képe és témája. Nem helyezkedik szembe polemikus módon a Chan „nem támaszkodik írásjegyekre” (不立文字, bù lì wénzì) elvével, és nem utasítja el az irodalmi kifejezést a Chan gyakorlatával összeegyeztethetetlenként. Irodalmi gyakorlata inkább szervesen követi azokat a formákat, amelyek az Északi Song-korban (960–1127) alakultak ki, továbbfejlesztve a Tang-kor (618–907) és az Öt dinasztia kora (907–960) költő-szerzeteseinek és Chan-buddhista mestereinek korábbi hagyományait.

A csend és a nyelv kapcsolata Hongzhi költészetében többféle módon jelenik meg.

Tanító jellegű feliratai, különösen híres „A csendes megvilágítás felirata” (默照铭, mòzhào míng) hangsúlyozzák, hogy a megkülönböztető gondolkodás elcsendesítése és a csendes megvilágítás gyakorlása alapvető a Chan felismeréshez, és a Caodong-vonal meditációs gyakorlatának meghatározó sajátosságát képezi. Korábbi Caodong-mesterekhez hasonlóan következetesen használ olyan, a Zhuangzi (庄子, Zhuāngzǐ)-ból származó metaforákat, mint a „kiszáradt fa” (枯木, kūmù) és a „hideg hamu” (寒灰, hánhuī). Ezek a Caodong Chan meditációs ideáljához kapcsolódó nyugalmat és csendet, valamint az abból kibontakozó paradox dinamikát jelenítik meg. A meditációs nyugalom és a dinamikus aktivitás paradox kapcsolatát, amely a Caodong metaforikus szókincsének része, az „Öt rang” (五位, wǔwèi) tanításának összefüggésében is értelmezhetjük. Ezt a Caodong-vonal alapítója, Dongshan Liangjie (洞山良价, Dòngshān Liángjiè, 807–869) költői formában is megfogalmazta. Az Öt rang különböző nézőpontokat kínál a „helyes” vagy „egyenes” (正, zhèng) és a „részleges” vagy „megkülönböztetett” (偏, piān), vagyis az abszolút és a konvencionális, illetve az alapelv és a jelenségek közötti kapcsolatra. Ezek a fogalmak rokonságot mutatnak a mahájána buddhizmus nem-kettős szemléletével, és a kínai buddhista gondolkodásban az alapelv (理, lǐ) és a jelenség (事, shì) kapcsolatának Huayan-értelmezésével is összekapcsolódtak.

A végső és a konvencionális világ kölcsönös függésének és kölcsönös keletkezésének felismerése elméleti alapot kínál a Chan-gyakorlat két látszólag ellentétes pólusának összekapcsolására: a csendes meditáció és az irodalmi kifejezés számára. A meditáció felfogható úgy, mint annak felismerése, hogy a formák és tevékenységek konvencionális világa az üresség és csend végső tartományától függ. Az irodalmi tevékenység pedig olyan teret alkot, ahol a végső nem-kettőssége és szavakon túlisága egyesül a hétköznapi nyelv és gondolkodás kettős szerkezetével.

A szavak és a csend összekapcsolásának elméleti alapját Hongzhi portréfeliratai tovább részletezik, amelyek minden más műfajnál gyakrabban és közvetlenebben foglalkoznak a csend (默, mò) kérdésével. Miközben retorikailag megkérdőjelezik, hogy a nyelv vagy a kép képes volna-e közvetlenül megragadni az igazságot, számos olyan kijelentést tartalmaznak, amelyek szerint még az abszolút csend (默默, mòmò) sem zárja ki a nyelvet. Éppen ellenkezőleg: ez az a háttér, amelyből a buddhista tanítás szavai kiemelkedhetnek, és amely lehetővé teszi a Dharma hatékony kifejezését.

A csend ebben az értelemben nem egyszerűen a szavak és gondolatok szó szerinti hiányát jelenti, hanem az üresség és a megkülönböztetés-nélküliség szimbóluma. Az üresség nem-kettős logikájában végső soron nem tartható fenn alapvető különbség szó és csend között. Értelmező párhuzamként ezért beszélhetünk a csend csendjéről, amely rokonságot mutat a mahájána buddhizmus „üresség ürességével” (szanszkrit śūnyatā śūnyatā; kínai 空空, kōngkōng) kapcsolatos gondolatával.

Hongzhi portréfeliratai így egyesítik a nyelv hatékonyságának és hatástalanságának látszólag ellentétes paradigmáit. Minél inkább úgy formálják meg a szavakat és képeket, hogy megkérdőjelezzék a kettős kategóriák véglegességét, és ne engedjék, hogy a buddhista Dharmát fogalmakba, rendszerekbe, képekbe és egyéb rögzített formákba zárják, annál hatékonyabban fejezhetik ki az üresség tárgy nélküli és nem-kettős természetét. A buddhista metafizika szerint ez a természet minden jelenségben, így minden szóban és minden képben is jelen van.

Másképpen fogalmazva: a Chan nyelvét úgy kell megformálni, hogy a nyelv saját üres természetét mutassa meg.

A csend és a nyelv elégtelenségének gondolata Hongzhi költészettanát több sajátos módon is meghatározza. Elsőként a csend szerves része annak a művészetnek, amely kimondás nélkül mondja ki azt, amit mondani akar. Különösen fontos ebben az utalások és metaforák használata, amelyek közvetetten jeleznek valamit. Ezek az irodalmi eszközök általában is alapvetőek a költészetben és a kínai költészettanban. A csend és a közvetett kifejezés kapcsolata a „hang ismerője” (知音, zhīyīn) paradigmájában is megjelenik, amely fontos helyet foglal el a kínai költészettanban, és amelyre Hongzhi több alkalommal is utal. A zhiyin eredeti jelentésében nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki „hallja” a hangot, hanem azt, hogy képes felismerni a másik által kifejezett zenei szándékot és jelentést. A közvetett utalás „szótlansága” a csend kifinomultabb, nem-kettős értelmezését képviseli: olyan csendet, amely nem a nyelven kívül, hanem magában a nyelvben működik. Ugyanakkor a Chan metafora nem egyszerűen olyan ki nem mondott gondolatokra vagy tárgyakra utal, amelyeket egyébként fogalmakkal és szavakkal is meg lehetne határozni. A Chan metaforái gyakran olyan meditációs állapotra és felismerésre vonatkoznak, amely nem verbális diskurzus eredménye, hanem amelyet a gyakorlónak közvetlenül, saját tapasztalatként kell átélnie. Ez a gyakorlat és felismerés a szó szerinti és konvencionális értelemben csendes és szavakon túli.

Másodszor, a csend megkülönböztetés-nélkülisége Hongzhi verseinek egyik visszatérő témája. Ahogyan gyakran kérdőjelezi meg a végső és a konvencionális, a valóság és az illúzió, az én és a másik, valamint más kettősségek szembeállítását paradoxonokkal, szójátékokkal vagy közvetlen cáfolatokkal, úgy nem-kettős szemlélete számos tematikus területen is implicit módon megjelenik és kibontakozik.

Portréfeliratai – amelyek különösen alkalmasak az ellentétek retorikai azonosítására – Hongzhit a buddhista üresség és csend önzetlen megtestesítőjeként ábrázolják. Egyúttal paradox képet alkotnak a Chan-mesterről mint tudatlan „barbárról”, aki mégis kiválóan műveli az irodalmi művészeteket: egyszerre mélységesen ostoba és megvilágosodott.

Társadalmi és alkalmi költészetében Hongzhi a remetei létformát használja fel a szerzetes és a világi személy nem-kettős azonosítására, a buddhista egyenlőség eszméjével pedig a férfi és nő közötti különbséget is érvényteleníti. A hagyományos elválási versnek a Dharma kifejezéseként való kezelése hasonlóképpen feloldja a világi és vallásos írások közötti kettősséget.

Összességében Hongzhi társadalmi és alkalmi költészete metaforikus képet rajzol arról, hogy a konvencionális és hétköznapi tevékenységek minden formája a végső kifejeződése lehet – beleértve a kolostor mindennapi működését is.

Ez a szemlélet a harcművészeti tanítóversek értelmezéséhez is fontos párhuzamot kínál. A quan jue (拳诀, quánjué), a ge jue (歌诀, gējué) és a quan ge (拳歌, quángē) tömör, metaforikus nyelve szintén nem arra törekszik, hogy a gyakorlás teljes tapasztalatát szavakban rögzítse. A „víz”, a „felhő”, a „gyökér”, a „lágyság” vagy az „üresség” nem egyszerűen megnevez valamit, hanem a gyakorló figyelmét egy olyan testi tapasztalat felé irányítja, amelyet maga a szó nem képes helyettesíteni. Ebben az értelemben a harcművészeti tanítóvers is a kimondott és a kimondhatatlan határán működik: a mester szavai azért hatékonyak, mert nem zárják le a jelentést, hanem teret hagynak annak, hogy az a gyakorlásban, a mozdulatban és a test közvetlen tapasztalatában bontakozzon ki. Ahogyan Hongzhi költészetében a nyelv saját üres természetére mutathat rá, úgy a harcművészetben is saját meghaladására készteti a gyakorlót: végső értelme nem abban van, amit el lehet róla mondani, hanem abban, ami a gyakorlás során szavak nélkül válik érthetővé.



Chan-költészettan és a Song-kori irodalom
禅宗诗学与宋代文学

A csend központi szerepe és gyakori jelenléte miatt Hongzhi költészetében – tematikai, metaforikus, szimbolikus és filozófiai szinten egyaránt – irodalmi munkásságát a „csend költészettanának” nevezem, amely véleményem szerint sajátosan Chan-jellegű. Ez nem azt jelenti, hogy költői technikái, nyelve és formái alapvetően különböznének más kínai költészetektől. Inkább arról van szó, hogy költészete következetesen egy nem-kettős valóságszemlélet kifejezésére törekszik, miközben olyan metaforák, gondolatok, utalások, sőt költői műfajok és alműfajok tárházára épít, amelyek vagy eleve a Chanhoz kapcsolódnak, vagy a yulu-irodalomban kifejezetten Chan-jelentés hordozására alakultak.

Hongzhi költészetének egyik meglepő sajátossága, hogy mennyire kevéssé hasonlít ahhoz a „Chan-költészethez”, amely a Tang- és Song-kor költő-szerzeteseinek és literátusainak műveiben jelenik meg, és amely a Chan és az irodalom kapcsolatáról szóló kutatások leggyakoribb tárgya volt. A Chan yulu-k jisong (偈颂, jìsòng) költészetének számos olyan sajátossága van, amely megkülönbözteti a literátusok és költő-szerzetesek önálló shi-gyűjteményeitől (bieji, 别集, biéjí vagy waiji, 外集, wàijí), többek között:

  • a tanító és doktrinális témák gyakorisága;
  • a kifejezetten kolostori eseményekhez és rítusokhoz kapcsolódó költemények nagy száma;
  • a buddhista szakkifejezések meghatározó szerepe;
  • visszatérő metaforák használata, például a „faember” és a „kőleány” képe, amelyek a literátusok shi-költészetében ritkák vagy éppen különösnek hatnának;
  • a Tang-kori Chan-mesterekre, különcségeikre és mondásaikra tett számos utalás;
  • olyan műfajok és alműfajok jelenléte, mint a songgu (颂古, sònggǔ), a portréfeliratok (zhenzan, 真赞, zhēnzàn), a feliratok (ming, 铭, míng) és a „kért gāthā” (qiusong, 求颂, qiúsòng), amelyek a jisong jelentős részét alkotják, ám egy shi-versgyűjteményből rendszerint kimaradnának.

A yulu-költészet e sajátosságai a kolostor falain túlra is eljuthattak, hiszen világiak is írtak jisong-, zhenzan- és songgu-verseket, illetve az is elképzelhető, hogy a kolostori környezetben Chan-témájú társadalmi és alkalmi verseket cseréltek egymással. Ez azonban további kutatást igénylő terület.

A jisong és a shi-gyűjtemények közötti különbségtétel alól kivételt jelentenek a nagy számban fennmaradt remeteköltészet művei, amelyekben gyakran feltűnően hiányoznak az egyértelműen Chanhoz kapcsolható jelzések, valamint bizonyos elválási versek, különösen azok, amelyek a remetei létformát idézik meg.

Hongzhi költészettana éppen a remeteköltészetben mutat rokonságot azzal a „halvány”, pingdan (平淡, píngdàn) stílussal, amely a Song-korban vált népszerűvé. Ezek a versek a nyugalom és a kiegyensúlyozottság hangulatát teremtik meg, amely a remeteköltészet alapvető sajátossága, és amelyet Yoshikawa Kōjirō a Song-kori irodalom egyik meghatározó jellemzőjeként azonosított.²

Bár a Chan költészettanának Song-kori irodalomban elfoglalt helyének pontosabb meghatározásához az itt közöltnél összehasonlítóbb elemzésre lenne szükség, Hongzhi költészete összecseng Yoshikawa több más megfigyelésével is. Ilyen a Song-kori shi értekező, beszédszerű jellege, a köznyelvi kifejezések használata, valamint a hétköznapi események és tárgyak iránti érdeklődés.

Ezek a költői sajátosságok megfelelnek a kolostorban képviselt értékeknek – mindenekelőtt a meditáció során kialakított kiegyensúlyozottságnak, valamint annak felismerésének, hogy a hétköznapi, egyszerű és köznyelvi dolgok is a végső megnyilvánulásai lehetnek.

A hétköznapi iránti érdeklődés azonban egészen más formában jelenhet meg a kolostori és a literátus közegben. Míg a Song-kori literátusok olyan mindennapi témákról írtak verseket, mint a bolhák, a virágzó bazsarózsák vagy a családi élet, Hongzhi versei költői formában a koldulás, a földművelés és a só beszerzésének hétköznapi tevékenységeivel foglalkoznak. Ugyanakkor többnyire elkerüli a literátus költészet „tárgyakról írt versek” (咏物, yǒngwù) alműfaját.

Mind a yulu-prédikációk, mind a költészet egyik legjelentősebb irodalmi sajátossága a köznyelvi és népi nyelvi fordulatok jelenléte, amelyek a Song-kori költészettanba is bekerültek. A Chan-prédikációk – különösen a Tang-koriak – írott köznyelvként való megformálása alapvető fontosságú volt annak kifejezésében, hogy a Chan felismerés lényegénél fogva spontán és nem irodalmi természetű.

Éppen a szándékos mesterkéletlenség összefüggésében válik jelentőssé a vers jelenléte, hiszen a versben egyszerre válik érzékelhetővé a megformáltság és a szerzőség tudata. Még akkor is, amikor egy vers a mester prédikációjában szóbeli és spontán megnyilvánulásként jelenik meg, a rím, a párhuzamosság és a képhasználat egyértelműen irodalmi formára és kifejezésre irányuló figyelmet jelez.

Ahogyan maguk a prédikációk, úgy a bennük szereplő versek is a közönséges és a kifinomult közötti feszültséget hordozzák. Ezt az egyenetlen sorszerkezet, a laza rímelés, valamint a köznyelvi és funkció nélküli töltelékszavak használata is mutatja. Ugyanez jellemzi Hongzhi songgu- és zhenzan-verseit, és ez a sajátosság társadalmi és alkalmi költészetére is hatással van.

Nem önmagában a yulu-gyűjtemények köznyelvi jellege a lényeges, hanem a mester azon képessége, hogy magabiztosan mozogjon az ékesszóló és a köznyelvi kifejezésmód, valamint a szabályos és szabálytalan versformák között.

Hongzhi és általában a Chan yulu költészettana azáltal, hogy egyik nyelvi regiszterhez sem kötődik kizárólagosan – sem a kifinomult irodalmi, sem a köznyelvi formához –, egyesíti a néma bölcsesség egyszerű és közvetlen kifejezését a literátus irodalmi műveltségével és formai tudásával.



Harcművészeti tanítóversek és a gyakorlati tudás költészettana
武术歌诀与实践知识的诗学


A harcművészeti tanítóversek költészettana hasonló módon egyesíti a gyakorlati tudás közvetlenségét a kifinomult irodalmi formával. A quanpu-kban megjelenő quanjue (拳诀, quánjué), gejue (歌诀, gējué) és quange (拳歌, quángē) nem egyszerű technikai leírások, hanem tömör, ritmikus és metaforikus szövegek, amelyek a gyakorlás alapelveit sűrítik. A hagyományos kínai források szerint a拳诀 és拳歌 különösen fontos szerepet töltöttek be a technikák, testtartások, mozdulatok és alkalmazási elvek megjegyzésében és továbbadásában.

Ennek korai és jól dokumentált példája Qi Jiguang (戚继光, Qī Jìguāng, 1528–1588) „Az új könyv a harci hatékonyságról” (纪效新书, Jìxiào Xīnshū) című katonai művének tizennegyedik fejezete, az „Ökölvívás klasszikusának lényegi összefoglalása” (拳经捷要篇, Quánjīng jiéyào piān). Qi itt harminckét ököltechnikát és azok alapvető jellemzőit rögzíti, többek között a testmozgás, a gyorsaság, az erő és a lágyság szempontjait. A leírások tömörsége jól mutatja a tanítóvers sajátos természetét: a vers nem minden részletet magyaráz el, hanem egy már gyakorolt mozgás lényegét idézi fel.

Qi Jiguang szövege azért is különösen fontos, mert maga is világosan megfogalmazza a tanítóversek pedagógiai funkcióját. A Quanjing jieyao pian végén ezt írja:


A mondat közvetlenül összekapcsolja a mozdulatok rögzítését a诀 (jué) formulák használatával és a későbbi tanulók oktatásával. A vers vagy formula tehát itt nem pusztán az emlékezet segédeszköze, hanem a gyakorlati tudás továbbadásának tudatos pedagógiai eszköze. Qi ezt közvetlenül a gyakorlás szükségességével kapcsolja össze:

A szöveg így világosan megkülönbözteti a leírt tudás elsajátítását annak tényleges, gyakorlati alkalmazásától. A forrás különösen jól mutatja, hogy a tanítóvers nem a gyakorlás helyettesítője. A szöveg szerint a formulák arra szolgálnak, hogy a mozdulatok/technikák/ stílus-beli satjátosságok és az alapelvek a későbbi tanulók számára hozzáférhetőek legyenek, de a megszerzett tudást ezután próbára kell tenni. A költői forma ezért egyfajta emlékezeti és pedagógiai közvetítő: megőrzi és továbbadhatóvá teszi a gyakorlati tudást, amelynek teljes jelentése csak a testben és a gyakorlás során bontakozik ki.

Ezek a versek a Chan yulu-khoz hasonlóan különböző nyelvi regisztereket kapcsolnak össze. A közvetlen, gyakorlati instrukciók – például az erő, a testtartás, a lépés vagy az időzítés leírása – gyakran költői képekkel és ellentétpárokkal társulnak. Qi Jiguang például a „gyors”, „erős” és „lágy” mozgás különböző képeivel jellemzi a technikákat. A vers így nem teljes technikai leírást ad, hanem a mozgás minőségét és lényegét sűríti egy könnyen felidézhető nyelvi formába. Sajátossága ezért nem az, hogy teljes technikai tudást próbálna szavakba foglalni. Inkább olyan nyelvi formát hoz létre, amely a gyakorlót a szóban megfogalmazott alapelvtől annak testi megvalósítása felé vezeti. A vers megjegyezhető, ritmikus és metaforikus szerkezete megkönnyíti a hagyomány továbbadását, miközben jelentése csak a gyakorlás során válik teljesen érthetővé. Ez különösen fontos olyan technikák esetében, amelyeknél egyetlen szó vagy kép – például a lágyság, az üresség, a gyökér vagy a felhő – egész mozgásminőséget idézhet fel.

A későbbi harcművészeti hagyományban ez a forma még tovább gazdagodott. A különböző iskolák saját 拳诀- és 拳歌-hagyományokat alakítottak ki, amelyek a mozdulatok mellett a testtartás, a légzés, az erőkifejtés, a távolság, az időzítés és az ellenféllel való kapcsolat alapelveit is sűríthették. A harcművészeti ének ezért nem egyszerűen egy technika neve vagy leírása, hanem egyfajta „emlékezeti térkép”: néhány szó segítségével idézi fel azt a testi tudást, amelyet a tanítványnak a gyakorlás során kell kibontania. Ebben az értelemben a harcművészeti énekek és tanítóversek egyszerre tartoznak az irodalmi és a gyakorlati kultúrához. A mesternek nem csupán a technikát kellett ismernie, hanem azt is, hogyan lehet a tapasztalati tudást rövid, könnyen megjegyezhető és helyzetekben alkalmazható nyelvi formába sűríteni. A vers így nem helyettesíti a gyakorlást, hanem annak emlékezeti és pedagógiai eszközévé válik.

Ahogyan a Chan-költészetben a kifinomult irodalmi forma és a közvetlen, nem fogalmi tapasztalat nem feltétlenül állnak ellentétben, úgy a harcművészeti tanítóversekben is a költői megformáltság és a gyakorlati közvetlenség egymást erősítheti. A mester szavai akkor válnak teljessé, amikor a gyakorló nemcsak megérti, hanem mozgásában is helyesen valósítja meg őket. A tanítóvers végső értelme ezért nem kizárólag a szövegben található: a jelentés a testben, a mozgásban és az adott helyzetre adott megfelelő válaszban teljesedik ki.



Melléklet I. - Dahui Zonggao verse


A kövön olvasható dicsőítő verset (讚, zàn) a kortárs Chan mester, Dahui Zonggao (大慧宗杲, Dàhuì Zōnggǎo, „Miaoxi”) írta eltávozott barátja és szellemi társa emlékére.

    烹佛烹祖大爐韛,鍛凡鍛圣惡鉗鎚。
    起曹洞于已墜之際,針膏肓于必死之時。
    善說法要,同涉離微。
    不起于座,而變荊棘林為梵釋龍天之宮,而作無為神變。
    雪頂龐眉,良工寫出兮,許僧繇掛號。
    梁寶公猶迷,個是天童老古椎,妙喜知音更有誰?

    A Buddhák és Pátriárkák megmunkálója, mint egy hatalmas kohó és fújtató;
    átlagemberek és szentek alakítója, mint egy kemény fogó és pöröly.
    Felemelte a Caodong [Chan] iskolát, mikor az már hanyatlóban volt;
    tűt döfött [a betegség] legmélyére, mikor az már halálos volt.
    Kiválóan tanította a Dharma lényegét,
    egyszerre bejárva a megnyilvánultat és a finom rejtettet.
    Anélkül, hogy felállt volna a székéből,
    a tövises bozótot Brahma, Indra, a Sárkányok és az Égiek palotájává változtatta,
    véghezvíve a cselekvés nélküli (wuwei) csodás átalakulást.
    Hófehér hajjal, dús szemöldökkel,
    míves mesterfestő örökítette meg őt —
    még [a legendás festő,] Zhang Sengyou is elismerné a nevét!
    Míg a Liang-kori Bao Gong [Baozhi mester] még töprengve állna,
    ez itt maga a Tiantong-hegyi öreg, bölcs Mester!
    Ugyan ki más lehetne az ő igaz megértője (zhiyin), ha nem Miaoxi?



Felhasznált irodalom és klasszikus források
参考文献与经典文献


Az alábbi válogatás a Chan yulu-irodalom, Hongzhi Zhengjue költészete, a Song-kori Chan irodalmi kultúrája, valamint a kínai harcművészetek írásos hagyományának vizsgálatához kapcsolódó elsődleges és másodlagos forrásokat tartalmazza.

1. Chan yulu és Hongzhi Zhengjue elsődleges forrásai

  • Hongzhi chanshi guanglu 宏智禪師廣錄 (Hóngzhì chánshī guǎnglù) – Hongzhi Zhengjue (宏智正覺, Hóngzhì Zhèngjué, 1091–1157) összegyűjtött feljegyzései. A gyűjtemény prédikációkat, párbeszédeket, gāthākat, songgu-verseket, portréfeliratokat és társadalmi, illetve alkalmi költeményeket is tartalmaz. A Hongzhi yulu különösen fontos a Chan-költészet műfaji sokféleségének vizsgálatához.
  • Songgu 頌古 (sònggǔ) – „a régiekhez írt verses kommentár”, illetve „a régieket dicsérő vers”. A gong'an-történetekre adott verses válaszok műfaja, amely különösen fontos a Chan-költészet pedagógiai és hermeneutikai funkciójának vizsgálatában.
  • Yulu 語錄 (yǔlù) – „feljegyzett mondások”, a Chan-mesterek mondásait, prédikációit, párbeszédeit és gyakran verseit is tartalmazó irodalmi műfaj. A műfaj történeti kialakulásához és rétegzettségéhez különösen fontos Morten Schlütter kutatása.
  • Dongshan Liangjie (洞山良价, Dòngshān Liángjiè, 807–869) és az Öt rang (wuwei, 五位, wǔwèi) – a Caodong-hagyomány korai költői és doktrinális hagyományának egyik fontos forrása. A „ferde” (pian, 偏, piān) és „egyenes” (zheng, 正, zhèng) viszonyának költői kifejtése később Hongzhi költészetében is meghatározóvá válik.
  • Hongzhi Zhengjue: Mozhao ming 默照銘 (Mòzhào míng) – „A csendes megvilágítás felirata”. Hongzhi egyik legismertebb doktrinális költeménye, amely a csend (mo, 默, mò) és a megvilágítás (zhao, 照, zhào) kapcsolatát költői formában fogalmazza meg.

2. A Chan yulu költészetének modern kutatása

3. A kínai Chan és a klasszikus költészet kapcsolata

4. A kínai harcművészetek korai írásos hagyománya

  • Qi Jiguang 戚繼光 (Qī Jìguāng, 1528–1588): Ji Xiao Xinshu 紀效新書 (Jìxiào xīnshū) – „Új könyv a katonai hatékonyságról”. A Ming-kori katonai kézikönyv különösen fontos a kínai harcművészetek történetében. A pusztakezes küzdelemmel foglalkozó fejezete 32 rövid, verses formulában rögzít különféle harci módszereket. A szövegek tömörsége és metaforikussága miatt ezek nem teljes technikai leírások, hanem a már ismert gyakorlati tudás felidézését és továbbadását szolgáló formulák. :contentReference[oaicite:4]{index=4}
  • Quanjing quanfa beiyao 拳經拳法備要 (Quánjīng quánfǎ bèiyào) – későbbi harcművészeti kézikönyv, amelyben korábbi Ming-kori harcművészeti anyagok is továbbéltek. A szöveg történetileg fontos a quan jue és a harcművészeti formulák későbbi hagyományának vizsgálatához.

5. További klasszikus kulturális háttérforrások

  • Zhuangzi 莊子 (Zhuāngzǐ) – a „kiszáradt fa” (kumu, 枯木, kūmù) és „hideg hamu” (hanhui, 寒灰, hánhuī) típusú metaforák egyik fontos klasszikus forrása, amelyek később a Chan és különösen a Caodong költészetében is jelentős szerepet kaptak.
  • 知音 (zhīyīn) – „a hang ismerője”; a Bo Ya 伯牙 (Bó Yá) és Zhong Ziqi 鍾子期 (Zhōng Zǐqī) történetéhez kapcsolódó klasszikus paradigma, amely a költői kifejezés és a befogadó közötti mély, közvetlen megértés modelljévé vált.
  • Yijing 易經 (Yìjīng) – A Változások könyve; a yin–yang, a változás, a teltség és üresség, valamint a természet képeinek egyik legfontosabb klasszikus forrása. A későbbi Chan- és harcművészeti nyelvezetben egyaránt jelentős metaforikus háttérrel rendelkezik.

Megjegyzés a harcművészeti és Chan-költészet összevetéséhez: a két hagyomány történetileg nem tekinthető egyetlen közös irodalmi műfaj két ágának. A párhuzam elsősorban funkcionális és poétikai természetű. A Chan yulu-ban a rövid, metaforikus vers gyakran egy felismerésre vagy gyakorlati belátásra irányítja a tanítvány figyelmét; a harcművészeti quan jue és rokon formulák pedig a mozgás, testhasználat és erőkifejtés olyan elveit sűrítik, amelyek teljes jelentése csak a gyakorlás során bontakozik ki. Qi Jiguang Ji Xiao Xinshu-jának 32 verses pusztakezes formulája különösen jól dokumentálja ezt a második funkciót. :contentReference[oaicite:5]{index=5}

Ebben az értelemben a két hagyomány összehasonlítása nem közvetlen történeti leszármazást, hanem egy közös kínai kulturális gyakorlat két eltérő megnyilvánulását világíthatja meg: a tömör, ritmikus és metaforikus nyelv nem feltétlenül a tudás teljes leírására szolgál, hanem arra, hogy a gyakorlót valamire ráirányítsa. A Chanban ez lehet a belátás, a harcművészetben pedig a testben megvalósuló alapelv.

A harcművészeti tanítóversek szempontjából fontos fogalmak

  • 拳訣 (quánjué) – „ökölformula”, a harcművészeti tudás tömör, gyakran verses vagy ritmikus megfogalmazása.
  • 歌訣 (gējué) – „énekelt formula”, ritmikus és könnyen memorizálható tanítás.
  • 拳歌 (quángē) – „ököl-ének” vagy „harci ének”, a harcművészeti gyakorlás alapelveit verses formában közvetítő szövegtípus.
  • 拳譜 (quánpǔ) – „ökölgenealógia” vagy „ökölkönyv”; harcművészeti kézikönyv, amely technikákat, formagyakorlatokat, alapelveket és gyakran verses formulákat is tartalmaz.
  • 拳經 (quánjīng) – „ököl-kanon” vagy „ökölklasszikus”; a harcművészeti hagyományban különösen tekintélyesnek tekintett elméleti vagy didaktikai szöveg megnevezése.